Sziasztok! Először is a blogom átlépta a 2000 oldalmegjelenítést, amit nagyon-nagyon köszönök nektek és remélem továbbra is olvasni fogjátok. ^^ És akkor itt is az új rész, amit most hosszabbra készítettem több okból is. Az egyik, hogy régen írtam és nyárra való tekintettel ezért szeretnék bocsánatot kérni. A másik pedig az, hogy sajnos megint várnotok kell kb két hetet az új részig, amit nagyon sajnálok, de így jött össze. :( Remélem tetszeni fog és lécci írjatok véleményt. pls ^^
Anyuék
örültek, hogy végül beleegyeztem abba, hogy velük töltöm az ünnepeket és
Stephanie ismét elárasztott egy csomó gyönyörű ruhával. Csak bennem volt egy
kevés ellenérzés a dolgokkal kapcsolatban. Valahogy furcsa volt a
"nevelőszüleim", a bátyám és a barátnőim nélkül készülni a
karácsonyra. A telefonomat is kikapcsoltam, mert miután megkapták a levelemet,
mind hívogatni kezdtek, de képtelen voltam beszélni velük. Itt volt az ideje,
hogy belássam, új életet kell kezdenem. Vámpírként. Meg kell szakítanom minden
kapcsolatot az "emberi" énemmel és bele kell törődnöm abba, aki, és
ami vagyok. Rádöbbentem, hogy még ha azt is hittem, hogy elfogadtam ezt az
énemet, akkor sincs így. Azért hitegettem evvel magamat, mert el akartam bújni
a döntés elől, hogy melyik életemet is éljem. Azonban be kellett, hogy lássam,
nincs választásom. Az vagyok, ami vagyok, és ha ennek ellenére én a korábbi
életvitelemet akarnám folytatni, az nem csak nekem lenne rossz, de tönkre
tenném a körülöttem élők életét is. Nem igazán vágytam arra, hogy otthagyjam a
családomat és a barátaimat, de ez volt a helyes döntés. Ennek kellett a helyes
döntésnek lennie. És talán még egy pillanatra örültem is, hogy Matt már nem él,
mert vele volt a legszorosabb a kapcsolatom. Őt képtelen lettem volna
otthagyni. Még ha önzőség is, így legalább hihetem azt, hogy őt magammal hoztam…
Az ágyamon
fekve merengtem el mindezen. Már egy hete voltam a von Darkstein kastélyban,
ami valószínűleg innentől kezdve az otthonom lesz. Az elmúlt egy hétben még
Derekkel is találkoztam egyszer-kétszer, mert az erdő nincs túl messze a
háztól. Valamennyit neki is elmagyaráztam a helyzetemről, de nem túl sokat. A
lényeg az volt, hogy valószínűleg kevesebbet találkozhatunk (pedig egyre jobban
kezdtem beleszeretni). Aaron természetesen nem nézte túl jó szemmel a dolgokat,
de nem zavartattam magam. Amúgy sem túl virágos a kapcsolatunk. Egyre inkább
távol tartja magát tőlem és egyre inkább úgy érzem, hogy utál. Pedig sokszor van
olyan érzésem is mintha figyelne...
Az órára
pillantottam és láttam hogy késő van. Gyorsan felpattantam és elkezdtem
készülődni. Mivel Szenteste volt hatalmas családi vacsorát tartottunk és
szerettem volna jól kinézni. Egy pánt nélküli, mell alatt húzott, hosszú
sötétkék ruhát vettem fel, fekete balettcipővel. A hajamba kék szatén virágot
tűztem és a nyakamba tettem egy szép nyakláncot is.
Percekig bámultam
magam a tükörbe, azon agyalva, vajon jó lesz-e az öltözékem az estére, de
közben valaki kopogtatott és belépett. Odanéztem és megpillantottam a bátyámat.
Fekete öltönynadrág, világoskék ing és sötétkék nyakkendő volt rajta. Ingje nem
volt betűrve, kezei a zsebében voltak. Sötét vöröses-barnás tincsei takarták a
szemét.
- Anya azt
mondta, hogy szól… - nézett fel lassan aztán megakadt és egyenesen engem
bámult. Zavartan lesütöttem a szemem. – Nagyon… csinos vagy. - jegyezte meg és
akárhogy is próbálta leplezni hallottam a hangjában a döbbenetet.
- Köszönöm… -
mosolyodtam el és felnéztem Aaronra.
- Te is jól
nézel ki… - mondtam azzal elindultam az ajtó felé. - Gondolom anya azért
küldött, hogy szólj, menjek vacsorázni. - félszegen bólintott és együtt
indultunk az ebédlőbe. Mikor odaértünk rajtunk kívül már mindenki ott volt.
Apa, anya, Stephanie, sőt még egy számomra idegen lány is. Hosszú, göndör
sötétszőke haja és jégkék szemei voltak. Már első ránézésre magasabbnak tűnt
nálam és karcsú volt. Egy térd fölé érő aranysárga ruhát viselt, amin mell
alatt volt egy fekete öv, csuklóján megannyi arany karperec csörgött. Tekintete
hűvös és lesajnáló volt és folyamatosan engem bámult. Ahogy közelebb értünk,
Aaron odalépett hozzá és megcsókolta. A lány fölényesen elvigyorodott és rám
vetette a tekintetét, mintha azt mondaná, hogy "bocsika, ő már foglalt. Ő
az enyém és ne is álmodj róla, hogy megkaparinthatod." Hogy ne mondjam nem
találtam túl rokonszenvesnek a csajt, mégis bájosan mosolyogva léptem oda
hozzájuk.
- Oh…
Biztosan te vagy Sophia, a most ébredt vámpír - nyújtott kezet, közben
lefitymálóan méregetett engem. - Aaron már sokat mesélt rólad. - félszegen
megfogtam a kezét.
- Igen,
Sophia vagyok, azonban azt nem tudom, hogy te ki vagy, mert rólad viszont nem
mesélt nekem Aaron. - mondtam és próbáltam jelezni a hangommal, hogy nem
tetszik a lány viselkedése. Aaron természetesen összeráncolt szemöldökkel
nézett rám, de a csaj nem zavartatta magát.
-Ő itt
Rachel. Rachel van Heim, a menyasszonyom. - mutatta be a bátyám, mire a lány
fölényesen elmosolyodott. A szemöldököm a plafonig szaladt a csodálkozástól.
-A me… menyasszonyod?
- kérdeztem döbbenten. Ez a hír nem kicsit sokkolt. Eleve, ha abból indulok ki,
hogy ikrek vagyunk, tehát ő is tizenhét éves, elég korainak tűnik. És még ha
azt is beleszámolom, hogy a vámpírok elvileg halhatatlanok, vagy legalábbis
elélhetnek évszázadokig, akkor az még koraibb. Ráadásul nem túl rokonszenves
nekem ez a Rachel. Lehet, hogy csak a lány elleni ellenszenvem és a paranoiám
gondoltatta ezt velem, de nekem bűzlött a dolog. Mégis megpróbáltam minél jobb
képet vágni hozzá, hogy Aaron ne gyanakodjon. Magamban pedig elhatároztam, hogy
mindent meg fogok tudni erről a csajról.
A kérdésemre
Aaron természetesen bólintott a lány pedig önelégülten vigyorgott. Láttam a
szemén, hogy élvezi a helyzetet. Már akkor tudtam, hogy egy igazi vipera, pedig
akkor találkoztunk először. A vacsora alatt, Aaron mintha el lett volna
varázsolva, végig úgy bámulta a barátnőjét. Ráadásul akármit is csináltam nem
szólt be nekem és nem akart nevelni. Mintha egy ködfátyol takarta volna az
arcát, amin keresztül képtelenség felfogni a világból kapott ingereket.
Egyáltalán nem hasonlított a bátyámra, inkább egy egyszerű marionett-bábura,
amit folyamatosan rángatott egy bábmester, hogy legalább bizonyos szinten
hasonlítson egy emberre. A "menyasszonya" pedig folyamatosan engem
pásztázott diadalittas tekintetével, mintha csak azt mondaná "a bátyád már
az enyém és semmit nem tehetsz ellene, muhahahahahaaaa!" Szinte a hideg
rázott attól a jégkék szempártól. Miután végeztünk a vacsorával rögtön
visszasiettem a szobámba. Nem volt kedvem jópofizni avval a csajjal. Az persze
először eszembe sem jutott, hogy evvel a szüleimet is megbánthatom. Hisz az
első Szentestéjüket töltötték velem. Az agyam folyamatosan kattogott, leginkább
azon, hogy mi lehet Aaronnal…
Valaki
kopogtatott.
- Szabad. -
szóltam ki és felültem az ágyamon. Stephanie lépett be és lágyan elmosolyodott.
- Nem érzed
jól magad? - ült mellém és vigasztalóan a vállamra tette a kezét. Megráztam a
fejem.
- Nem, csak
tudod, kicsit sokkolt az, hogy Aaronnak menyasszonya van. Tudom, hogy nem túl
bensőséges köztünk a kapcsolat, de ez mégiscsak egy fontos dolog. Vagy talán
nem tartozik rám? - néztem kérdőn Stephaniera. Megvonta a vállát.
- Az Aaron
dolga, hogy elmondja-e vagy sem, habár annyiban igazad van, hogy ha már megosztotta
veled, akkor miért halogatta eddig.
- Igazad
van, ez Aaron dolga… nem is tudom miért akadtam ki ennyire - sütöttem le a
szemem és elgondolkodtam azon, hogy a dolognak ezt a részét lehet, hogy kicsit
túlreagáltam. Ránéztem Stephaniera. Megbízhatok benned? - kérdeztem félszegen.
Láttam rajta, hogy kicsit meglepődött, de azért mosolyogva bólintott.
- Persze,
miért ne bízhatnál?
- Nem
tetszik nekem ez a Rachel. Nem bízom benne. - sütöttem le a szemem. Valahogy
úgy éreztem az egész családban Stephanie az egyetlen, akinek ezt elmondhatom. -
Az egész vacsora alatt éreztem magamon a tekintetét. Mintha azt mondaná
"Aaron az enyém és nem veheted el tőlem!" Pedig nem is akarom
elvenni. Vagy már az is bűn, hogy a húga vagyok? Ráadásul olyan hideg és
lesajnáló volt az arckifejezése és Aaron sem úgy viselkedett, ahogy szokott.
Higgy paranoiásnak, vagy aminek akarsz, de nekem bűzlik ez a dolog. - meséltem
a nagynénémnek, ő pedig figyelmesen végighallgatott.
- Meg tudom
érteni az érveidet. Nekem sem túl rokonszenves az a lány, de semmit nem
tehetünk ellene. Aaron szereti, hisz eljegyezte, úgyhogy nem állhatunk közéjük.
- magyarázta. El kellett ismernem, hogy igenis reálisan gondolkodik, úgyhogy
bólintottam. Azonban képtelen voltam belenyugodni, hogy a bátyám egy ilyen csaj
mellett élje le az életét. Ami remélhetőleg nem lesz túl rövid.
Stephanie
megveregette a vállamat, majd felállt és mosolyogva nyújtotta nekem is a kezét,
hogy felhúzzon az ágyról.
- Próbálj
úgy gondolni erre az egészre, hogy Aaron boldog avval a viperával, és ha neki
az jó, akkor nekünk sem szabad beleszólnunk. - mosolygott, mire én is
elmosolyodtam. Tetszett a "vipera" megnevezés. - Inkább gyere vissza,
mert a szüleid már kezdenek aggódni, hogy nem érzed jól magad itthon. - hát
igen anyuékra nem is gondoltam, pedig végül is miattuk vagyok itt. Megfogtam a
kezét és felálltam. Stephanie elindult kifelé a szobából, én pedig
megigazítottam az agyongyűrődött ruhámat.
- Steph! - kiáltottam
a nagynéném után. – Kérlek ez maradjon kettőnk közt!
- Ez csak
természetes. - mosolygott és kiment.
- Köszönöm -
válaszoltam halkan és követtem az ebédlőbe. Másnap, annak ellenére, hogy
karácsony első napja volt, képtelen voltam tétlenül ülni, ezért délután
kimentem az erdő szélére abban reménykedve, hogy találkozhatok Derekkel.
Mivel már
igencsak december végén jártunk, eléggé hideg volt és annak ellenére, hogy
mikor elindultam vagy egy tonna ruhát magamra vettem, úgy vacogott a fogam,
mint ahogy a metronóm kattog a leggyorsabb fokozaton. És én eddig azt hittem,
hogy a vámpírok jól bírják a hideget. Egy frászt. Ráadásul sok helyen térdig
érő hó is volt, mert az elmúlt hetekben igencsak elárasztottak bennünket a
fehér pelyhek.
Egy
fatörzsön kuporogva várakoztam hátha felbukkan álmaim pasija és közben ilyen,
olyan jégszobrok készítésével foglaltam el magam. A műveimet elnézve, keserűen
könyveltem el magamban, hogy művész aztán végképp nem leszek. Épp egy
girbe-gurba fatörzsnek kinéző körtén dolgoztam, amikor hangot hallottam a hátam
mögül.
- Csinos kis
fa. - hátranéztem és Derek aranyos mosolyával találtam szembe magam. Percekig
képtelen voltam megszólalni, mert csak úgy ittam a látványát. Far'ert viselt
egy divatos télikabáttal, kezei zsebre voltak téve. Fülében most is ott
díszelgett a fülhallgató, kócos haját sapka takarta, mely alól csak egy két
kósza tincs kandikált ki. Nyakában kötött sál volt, lábán bakancs. Képtelen
voltam betelni a látványával és olyan érzés tört rám, mintha álmaimban értem
jött volna a szőke herceg fehér paripán. Igen! Derek az én szőke hercegem! (Na,
jó, ezt így utólag végiggondolva elég gáz! De abban a pillanatban ezt
gondoltan. :) Éljenek az óvodás évek!)
- Köszi… -
mondtam kínosan mosolyogva, miután sikerült szóhoz jutnom - de ez nem egy fa,
hanem körte… Legalábbis annak készül. - húztam el a számat. Felvonta a
szemöldökét és alaposabban megszemlélte a "szobrocskámat".
- Öhm…
O-oké, de egy laikus szemlélő, honnan állapítja meg, hogy ez most körtefa és
épp nem almafa? - nézett rám kérdőn, mire kínosan felnevettem és szerintem még
el is pirultam.
- Ez nem
körtefa… Ez egy körte… mint gyümölcs. - emeltem fel a művemet, mire még
alaposabban megszemlélte és felnevetett. Olyan édesen nevet. Én pedig asszem'
fülig vörösödtem.
- Ah-ha… Hát
akkor csinos kis.. izé körte… - mondta, mire mindketten felnevettünk. - Amúgy
mit keresel errefelé, Karácsony napján, mikor a mínuszok röpködnek? - kérdezte
Derek, mikor végre sikerült levegőhöz jutnia, a hatalmas hahotázás után.
- Ezt én is
kérdezhetném tőled. - mosolyodtam el, majd lesütöttem a szemem. - De örülök,
hogy itt vagy, mert hát igazából én téged kerestelek. - nyögtem ki kissé
bátortalanul és áldottam az eget, hogy Derek ezt nem tartotta túl viccesnek. - Tehát,
te mit csinálsz itt, karácsonykor? - néztem fel és őszintén reménykedtem benne,
hogy azt mondja miattam jött ki.
- Kedvem
volt egy kicsit sétálgatni. - futatta a tekintetét az égre és megvonta a
vállát.
- Karácsonykor?
- vontam fel a szemöldökömet.
- Miért is
ne? Nézz körül! Kellemes az idő, gyönyörű a hófehér táj, egyetlen felhő sincs
az égen. Tudnál alkalmasabb időpontot mondani egy megnyugtató sétára? - nézett
rám és a hangja is eléggé őszinte volt.
- Hát, hogy
az igazat megvalljam én majd' megfagyok, tehát nem tartok túlságosan
kellemesnek egy ehhez hasonló sétát. - válaszoltam és kissé el voltam keseredve,
amikor rájöttem, hogy nem körülöttem forog a világ. A szavaimra Derek halványan
elmosolyodott és leült mellém a fatörzsre, majd átkarolt és magához húzott.
Számomra ismeretlen, határtalan melegség járta át a testemet és az egekben volt
a pulzusom.
- Még mindig
fázol? - kérdezte félszegen, mire megráztam a fejem és közelebb húzódtam hozzá.
- Amúgy miért is kerestél te engem? Vagy nincs is komolyabb oka, csak hiányzott
a társaságom? - mosolyodott el sármosan, amitől szinte elolvadtam. Lassan már
nemhogy nem fáztam, de kezdett eléggé melegem is lenni.
- Szeretném
valamiben a segítségedet kérni. - válaszoltam határozottan, miután
összegyűjtöttem némi bátorságot. - Nem tudom, kihez fordulhatnék evvel. - magyaráztam,
hogy kissé nyomatékosítsam a szavaimat.
- Igen és mi
lenne az? - vonta fel a szemöldökét csodálkozva. Mindent elmeséltem neki
Aaronról és a menyasszonyáról, amit fontosnak tartottam és végül azt is, hogy
mennyire nem tetszik nekem ez a dolog és utána akarok járni annak a Rachelnek.
Derek csendben hallgatott.
- És biztos,
hogy én vagyok ehhez a megfelelő ember? Nem igazán szeretek beleavatkozni mások
dolgába és különben is nem hiszem, hogy a tesód nagyon bírna engem. - húzta el
a száját - Nem biztos, hogy szeretnék haragba kerülni egy hozzá hasonló személlyel,
aki egyszer már rám támadt… - nevetett fel kínosan, de azért valamilyen szinten
látszott rajta, hogy nem teljesen gondolja komolyan. - Nincs valaki más, akinek
a segítségét tudnád kérni? - megráztam a fejem.
- Nincs,
hisz már az elején is mondtam. Azon kevesek közé tartozol, akikben feltétlenül
megbízok, rajtad kívül három ilyen ember, van… volt a világon. Az első Aaron,
de természetesen ezt vele nem vitathatom meg ráadásul annak ellenére, hogy
ennyire bízom benne, nem túl rózsás a kapcsolatunk. - ~és, hogy ennyire bízok
benne, sosem árulnám el neki~ sandítottam egy pillanatra az égre - A másik a
nagynéném, de őt nem igazán akarom belekeverni a dolgokba, mert ő is nagyon
közel áll Aaronhoz. A harmadik pedig a bátyám volt, de ő már meghalt. - magyaráztam,
mire láttam rajta, hogy elcsodálkozott. Ekkor villant be, hogy Mattről még soha
nem beszéltem neki, de elhatároztam, hogy majd fogok. Csak nem ott és nem
akkor. Úgyhogy inkább gyorsan hozzátettem, hogy nehogy rákérdezzen (ééés be is
jött) - Te vagy az utolsó esélyem, kérlek, segíts nekem. - néztem szegényre
ártatlan bociszemekkel, mire felsóhajtott.
- Rendben…
Csak mondd, meg mit kell majd csinálnom…
- Köszönöm,
köszönöm, köszönöm! - ugrottam a nyakába, mire hanyatt esett a farönkről
egyenesen a félméteres hóba. Én meg persze rá. Totál égő… Gyorsan felálltam és
felsegítettem. - Bocsi, bocsi, bocsi… - szabadkoztam és rögtön paprikavörös
lett az arcom.
- Semmi baj…
- mondta és zavartam a hajába túrt, majd mindketten hangosan felnevettünk. Hát
nem ilyen egy tökéletes karácsony?
Imádom, imádom vááá minnél előb a kövit
VálaszTörlésSzia!
VálaszTörlésNagyon tetszik a rész és szerintem remekül megírtad. Csak így tovább és siess! ;)
Szintia xx.
Nagyon jól írsz, csak így tovább. ;)
VálaszTörlésNagyon tetszik csak így tovább.! *-* :D
VálaszTörlésÚristen! Ez valami eszméletlen. Soha nem olvastam még ilyen jó történetet. Ami azt illeti nem szeretem a vámpírokat,de ez valami lenyűgöző,fenomenális írás. Nem találok szavakat. És ez ritkán fordul elő. Nagyon jó. Egyszerűen nem tudok betelni vele! *.* Kérlek folytasd és gyorsan hozd a következőt mert nem bírok várni. ;) *.* <3
VálaszTörlésHuhh...ma kezdtem el, es egy oramba telt a reszek elolvasasa:)))) nagyon jo :D hamar koviiit <333
VálaszTörlés