Egy
rögtönzött fegyvert kaptam magam elé (ami épp egy seprű volt, de más nem akadt
a kezembe) és úgy néztem farkasszemet a szobámban lévő magabiztos, mégis hanyag
tekintetű személlyel.
- A… Aaron?
- kérdeztem, az ablakomban ülőtől, mire az némileg értetlenül pillantott rám.
Összeráncoltam a szemöldökömet és lendületes léptekkel indultam el felé. - Nem!
Ne is álmodj róla! - nevettem fel – Még egyszer nem veszem be ezt az olcsó
trükköt! - lépkedtem oda az Aaron kinézetű sráchoz és avval a lendülettel ki is
löktem az ablakon. A fiú egyre értetlenebbül és lassan már dühösen nézett rám.
- Nem vagyok bolond, Hófehérke. Nem lehet kétszer ugyanazzal átrázni! - kiabáltam
le neki - Menj és vidd magaddal a barátnődet is! - mondtam, de addigra köddé
vált.
- Te nem
vagy eszednél! - hallottam egy bosszús, kioktató hangot a hátam mögül, mire megpördültem.
Aaron volt az… pontosabban az az Aaron, akit az imént kilöktem az ablakból. A
falhoz hátráltam.
- Ki vagy
te? – kérdeztem, de ez az Aaron már sokkal jobban hasonlított a bátyámra, mint
a korábbi.
- Na, ne
szórakozz velem, Sel, tudod, hogy ki vagyok, nekem pedig nincs türelmem ehhez.
- A… Aaron,
biztos te vagy az? - kérdeztem félve.
- Mégis ki
lennék? - válaszolt ingerülten. Alaposan szemügyre vettem és arra jutotta, hogy
valóban ő lehet az. Letettem a seprűt, de azért biztonság kedvéért kézközelben
hagytam, hogyha mégis tévednék, akkor legyem fegyverem.
- Mi volt ez
az egész? - kérdezte gyanakvóan, mikor lenyugodtam.
- Semmi,
semmi - ráztam a fejem mosolyogva - csak hazafelé jövet összefutottam
valakivel, aki felvette a te alakodat. Azt hittem most is ő az. - magyaráztam
mire összeráncolta a szemöldökét.
- Egy
tejfelszőke srác meg egy hasonló kinézetű lány? - kérdezte gyanakvóan.
Elkerekedett szemekkel bólintottam.
- Ismered
őket? - kérdeztem csodálkozva.
- Túl jól - válaszolt
komoran, majd hozzám lépett és kezeivel megfogta a vállam. - Tartsd távol magad
tőlük, rendben? - kérte nyomatékosan, mire bizonytalanul bólintottam.
- D… de
miért?
- Mert veszélyesek!
- válaszolt, szemei vadul csillogtak. Ekkor elengedte a vállamat és hátat
fordított nekem. Pár perces csend után ismét rákérdeztem.
- Ééés mégis
mit keresel itt? - tártam szét a kezem mire hátrasandított rám. Tekintetéből
láttam, hogy nem tetszik neki ez a hangnem, de nem nagyon kötött le.
- Hamarosan
megrendezésre kerül az éves vámpírbál, amit természetesen a von Darkstein
kastélyban tartanak. - mondta sóhajtva és a hangjából hallatszott, hogy nem
igazán fűlik hozzá a foga. - És minthogy most már te is vámpírrá váltál, neked
is jelen kell lenned, mint a von Darkstein család tagja. - felvontam a
szemöldököm.
- Vámpírok
bálja? - kérdeztem kissé megrökönyödve.
- Ez afféle
újév köszöntő ünnepség, amelyen csak a főnemesi családok és pár kiválasztott
nemesi család vehet részt.
- Újév? – néztem
rá kérdőn, mire bólintott.
- Igen, hisz
az mindjárt itt van. Pontosan két hét múlva. - elkerekedtek a szemeim, de aztán
rájöttem, hogy igaza van. Annyira belefeledkeztem a gyakorlásba meg a
tanulásba, hogy észre sem vettem mennyire telik az idő. Igen már december
közepe volt, az utcákat nagyrészt hó borította. Az emberek a feldíszített
tereken sürgölődtek az árusító bódék közt. Mindenki készült a karácsonyra.
Nekem meg bezzeg eszembe sem jutott. Egy hét múlva itt vannak az ünnepek, én
meg teljesen elzárkóztam a külvilág elől. Elgondolkodásomból lassan
visszazökkentem a jelenbe és bátyám szavaira bólintottam.
- Továbbá
édesanyánk azt szeretné, hogy az idei karácsonyt töltsd velünk. - itt egy
pillanatra elfordult és lesütötte a szemét. Majd folytatta. - Minthogy a
vámpírok elég sokáig élnek nem büszkélkedhetnek túl nagy családdal. A von Darkstein
család is jelenleg négy tagból áll. Ezek után igen nagy tisztesség, ha minél
többen ülhetnek a karácsonyi asztalnál. És ahogy anyánk mondta: "még nem
sikerült illően megünnepeltünk, hogy visszatértél közénk", amire szerinte
ez megfelelő alkalom lesz. Tehát azért jöttem, hogy most hazavigyelek a
kastélyba. - fejezte be és várakozón pillantott rám, hogy mit reagálok. Pár
percig eltartott, amíg teljesen megemésztettem Aaron szavait. Egyre inkább
kezdtem azt érezni, hogy a vámpírok világa húz magához és már rég átléptem a
határvonalat a két életem között. Ráadásul sehogy sem tudtam ellenszegülni a
vonzásnak. Itt lenne az ideje, hogy elfeledkezzek a korábbi életemről és
folytassam vámpírként? Olyan nehéz ez az egész… Azonban belegondoltam, hogy
mióta átváltoztam az "emberi" kapcsolataim korántsem olyan jók, mint
azelőtt voltak. Eltávolodtam a barátnőimtől és a "nevelőszüleimtől"
is. Ez a vámpírság kezdett teljesen felemészteni és úgy tűnt, csak akkor lesz
jobb a helyzet, ha úszom az árral. Tehát bólintottam.
- Rendben. -
azzal egy bőröndbe gyorsan összeszedtem a számomra legfontosabb holmikat: a
kedvenc könyveimet, a Vanessatól kapott ládikót, benne az albummal és a
nyaklánccal (amit a kiraken támadása óta nem hordok, nehogy egy ahhoz hasonló
alkalommal elveszítsem). Előszedtem minden kedves emlékemet nyaralásokról, vagy
csak egyszerű hülyülős napokról, ami Matthez kapcsolódott. Meg aztán még a
maradék helyre begyűrtem néhány ruhát. Ezek után leültem az íróasztalomhoz és
írtam egy "búcsúlevelet" a "nevelőszüleimnek", amiben megemlítettem,
hogy nem biztos, hogy a bál után visszajövök, hisz túlságosan is erős annak a
világnak a húzása. Az írás közben belegondoltam, hogy szóban képtelen lennék
megtenni ugyanezt és ezért áldottam az eget, hogy épp nem voltak otthon, amikor
eljöttem. Jennanak és Tesanak is írtam levelet és úgy gondoltam, biztos
egyszerűbb lesz nekik nélkülem. Amikor befejeztem utoljára még körbenéztem a
szobámban, mintha csak búcsút vennék tőle,majd jeleztem Aaronnak, hogy tőlem
mehetünk.
A szüleimnek írt levelet egy post-it-tel felragasztottam a hűtőre,
majd kimentem a házból és az ajtót bezárva elindultam Aaron után a kapu felé. A
kapuban még visszafordultam és a háztól is búcsút vettem. Úgy éreztem egy jó
ideig nem fogom viszontlátni ezt a helyet és akkor még nem is sejtettem
mennyire igazam volt.
Pár utcányit
gyalog tettünk meg, mert Aaron autója ott parkolt, de megkértem a bátyámat,
hogy mielőtt elindulunk hadd dobjam már be a leveleket a lányoknak. Jennaba
szinte rögtön beleegyezett, de amikor Tesaékhoz értünk elkezdett akadékoskodni.
Végül is egy vámpírvadász családról volt szó, és abban egyetértettem vele,
hogyha mondjuk, a szülei bontanák fel a levelet, és megtudnák, hogy hol vagyok,
az igencsak bajos lenne. Végül visszamentünk Jennaékhoz és az ő borítékjába
beletettem Tesa levelét is és odaírtam neki, hogy majd adja át Tesanak. Csak
miután mindezzel végeztünk, ültünk be az autóba és indultunk el a kastély felé.
Ahogy elhagytuk a várost valami szívszorító érzés kezdett rám törni, mintha
örökre búcsút kellene vennem eddigi otthonomtól, pedig csak két hétről van szó.
Hisz a bál két hét múlva lesz és azt terveztem, hogy azután hazajövök (még ha
azt is írtam a "nevelőszüleimnek", hogy nem valószínű, mert fel
kellett készülnöm arra az eshetőségre is, hogy mégse jövök, és akkor ne kelljen
aggódniuk) mégis egyre jobban kezdett úrrá lenni rajtam ez az érzés. Lassan
távolodott mögöttünk a város, és ahogy elhagytuk az erdőt eszembe jutott Derek.
Tőle nem búcsúztam el. Ez még jobban lejhervasztott. Habár nem ismerjük egymást
még annyira és a lehetőség, hogy egyszer összejöhetünk csak az én álmaim között
kapott helyet, valahogy mégis hiányzott a srác. De ez van. El kell fogadni.
Lehet, hogy az égvilágon semmi esély nem volt a kapcsolatunkra…
Nagyon jó mikor jön a kövi.? *-* :)
VálaszTörlés