63.rész

Szijjasztok!

Huhh... úgy tűnik, hogy zsúfolt nyaram alatt idáig is eljutottam, de sikerült befejeznem a következő részt, amit rögtön meg is hoztam nektek. Kíváncsi vagyok mit fogtok szólni hozzá.^^ Emellett, mint baloldalt láthatjátok új szavazást is indítottam, merő kíváncsiságból. Örülnék, ha minél többen voksolnátok, hogy mire eljut a történet egy bizonyos részére lássam, jól döntöttem-e. Nah de nem is szaporítom tovább a szót. Íme itt lenne a 63. (OMG!) rész, jó szórakozást! Komiban várom a véleményeteket!

by: Kathy F.

- Az egyetlen megoldás, ami véleményem szerint jelen esetben rendelkezésünkre áll az az, ha egy von Darkstein vérvonalból származó családtag, vagyis közülünk valaki teljes értékű vámpírrá változtatná Dereket. - Hideg csend ereszkedett ránk. Steph kinyitotta a szemét. - Méghozzá nem más, mint Sophia… - nézett rám, sötét szemeinek tekintetét mélyen az enyémbe fúrva…

Fagyos csend telepedett a jelenlévőkre, senki sem számított erre a fejleményre, mindenkinek az arcán döbbenet ült. El nem bírtam képzelni, mégis hogyan juthatott eme következtetésre és úgy vélem ezzel a többiek is hasonlóképp voltak. Hogy Dereket vámpírrá változtatni? De hiszen ez abszurd! Épp az a célunk, hogy megszabadítsuk őt a vámpírsága okozta átoktól, akkor meg miféle megoldás ez? A nagynéném szemébe néztem, kerestem a válaszokat a kérdéseimre. Talán megérthette a célzást a tekintetemben, mert egy ideig még engem nézett, majd amikor elvonta a tekintetét rólam, akkor afféle magyarázásba kezdett.

-   - Mivel a véredben elég nagy mennyiségben található tiszta vámpírvérből – fordult Derek felé – így ha vámpírrá változtatunk nem közrendű, hanem már szinte nemes lesz belőled a véredet tekintve, főleg, hogy a von Darkstein vérrel keveredik. Ugyan emiatt nagy valószínűséggel bír, hogy le kell mondanod a jelenlegi életviteledről, sőt elképzelhető, hogy a varázstudományaidról is, mégis teljes mértékben megszabadulnál a téged sújtó átoktól. – fejezte be mondatát a nagynéném.

Eddigre már sikerült valamennyire felébrednem a döbbenetemből és körbefuttattam a tekintetemet a jelenlévőkön. Aaron és anya úgy tűnt értik Stephanie érvelését, ennek ellenére még mindig látszódott rajtuk a döbbenet, mely a kijelentést követően fagyott az arcukra. Erre ők sem számítottak, bár nem hibáztatom őket, hiszen ki számíthatott volna eme furcsa fejleményre.  Matt és a lányok próbálták kibogozni a helyzetet, de úgy tűnt ez nekik, már nagyon sok. A helyiség falánál ácsorogtak fagyott arccal és tekintettel, próbálták összeszedni magukat.

A következő Elizaila Wongst volt. Az ő arcáról sokkal több mindent lehetett leolvasni. Keveredtek az érzések mind a szemeiben, mind arcvonásainak rejtekében. Düh, csalódottság, értetlenség, tiltakozás, aggodalom, sőt talán némi megkönnyebbülés is, de ennek csak halovány szikráját láttam. Tekintete izzott, olyan volt, mint, aki bármely percben átlépi a határait és teljesen kifakad. Meg tudtam érteni, hiszen ő sem erre számított. Végül is a fiáról van szó, az ő életéről, további életéről. A fiáról, akit a vámpírvére átkától akarnak megszabadítani, de csak megkapja azt méghozzá egy örökléttel együtt, nem ez volt, amit ő is várhatott mindeddig. Karjait összefonta maga előtt és úgy várakozott, de nem tudtam eldönteni, hogy még meddig.

Végül tekintetem a barátomra siklott. Ő volt talán a legjobban megdöbbenve, az ő arcán némi ijedtség is látszott mindemellett. Nem is csodálkoztam, hiszen mindeddig róla volt szó, az ő életéről akar más dönteni. Azt hihette, hogy most végre megszabadulhat a kínoktól, melyet a Valencia vér okozott neki, de nagyot kellett koppannia és mindez látszott rajta, látszott azon, ahogy rám nézett. Lesütöttem a szemem. Képtelen voltam állni a tekintetét. Bűntudatom volt, igaz azt sem tudtam miért. Talán azért, mert rám várt a feladat, hogy teljes mértékben vérszívót csináljak belőle és nem akartam tönkretenni az életét. Igaz nekem sincsen rossz életem, sőt talán a többi vámpírhoz képest szerencsés is vagyok, nem vagyok olyan, mint mások, de ennek egyetlen oka van… méghozzá, hogy csak félig vagyok az és ez megment attól, hogy olyan vadállat legyek, mint egyes nemesi, sőt főnemesi családok sarjai.

Felsóhajtottam és tekintetemet a nagynénémre függesztettem.

-   - Biztos vagy benne, hogy ez az egyetlen megoldás? – kérdeztem halkan, mire akaratlanul is észrevettem, hogy mindenkinek felkeltettem az érdeklődését.

Éreztem a hátam mögött a szúró pillantásokat, melyek mind Stephanienak szóltak és a válaszára vártak. Ő azonban nem szólalt meg. Egyszerűen csak lehunyta a szemeit és szomorú arckifejezéssel bólintott… Egyetlen légy zümmögése sem hallatszott, olyan csend állt be. Nem szólt semmi, még a levegővételek hangja is semminek tűnt. Karba fontam a kezeimet, rossz érzésem volt. Mint a vihar előtti csendben, olyan érzések rohamozták meg a testemet és nem tévedtem. Pár pillanattal később robbant is a bomba.

-    - Stephanie von Darkstein! – szólította meg Wongst asszonyság a nagynénémet nem túl kedves hangsúllyal és szinte kiabálva. – Mégis miféle megoldás ez? – fakadt ki, s hangja egy pillanatra megremegett. Nem akarta elhinni, hogy ez az egyetlen lehetőség, pedig nagyon úgy tűnt, hogy így van. – Hiszen éppen az lenne a cél, hogy eltűnjön a vámpírvére, erre vámpírt akarsz belőle csinálni? – akár korábban a gondolataiban is olvashattam volna, hiszen pont azt mondta, amire számítottam. Stephanie felsóhajtott.

-   - Sajnálom Elizaila. Hidd el nekem sem öröm, hogy ezt kellett közölnöm, hiszen a mi családunk ama elv alapján él, hogy nem változtatunk senkit vámpírrá. De ha meg szeretnénk szabadítani Dereket ezektől a szenvedésektől, akkor ez az egyetlen esély.

-     - De miféle esély ez? Hiszen úgy már nem lesz ember!

-    - Pontosan. – válaszolta. – Az emberi léte miatt képtelen elviselni az ereiben folyó átkos vért, s ez által egy idő után vérengző vadállattá válik. Ha teljes értékű vámpírrá változtatjuk, akkor ez az átkos vér kitisztul és ugyan vámpírként, de teljes életet élhet. Nem kockáztatja a maga életét és nem veszélyezteti másokét.

-   - De éppen a vámpírvértől szeretnénk megszabadulni! – folytatta az akadékoskodást Elizaila Wongst, azonban az arcán látszódott, hogy csak kapaszkodót keres, legbelül talán már ő is belátta, hogy Stephanienak igaza van.

-   - Derek különleges fiú. Bár fogalmam sincs miért, de az ő vérében sokkal magasabb százalékban megtalálható a Valencia vér, mint eddig akár bárkinek is lehetett. Ezen okból kifolyólag jelentkeztek nála már ilyen fiatal korában a tünetek és ezért van esély arra, hogy teljes értékű vámpír válhasson belőle. Mivel egy átváltoztatott halandó az átváltoztatását követően ritkán éri el még a közönséges szintet is, ők általában ezek után nem sokkal el is pusztulnak. A vámpírméreggel átitatott vérük ugyanis átveszi a testük fölött az irányítást és vérre éhes vadat csinál belőlük. – Mi eme okból kifolyólag sem teszünk ilyet az emberekkel. -  Azonban vannak olyanok, akiknek a szervezete immunisabb és átvészelik az átváltozással járó kínokat, majd közönséges vámpírként, a ranglétra alsó fokain elhelyezkedve, folytathatják életüket. Derek azonban, mint mondtam különleges. Ha az ő vére keveredik a miénkkel, akkor sokkal tisztább lesz, mint bármelyik halandóból lett vérszívóé és nemes lesz belőle. Ennek köszönhetően megszabadul a Valencia átoktól és hozzánk hasonlóként tovább élhet. Ezt természetesen még jobban elősegíti, ha Sophia változtatja át, hiszen köztük érzelmi kötődés alakult ki, amely már most nagyon erős. Így a fiú meg fog menekülni. – fejezte be a részletes magyarázatot a nagynéném, amire már Mrs Wongst sem tudott mit reagálni. Úgy tűnt beletörődött abba, hogy ez a helyzet.

-     - Mindettől függetlenül… – lépett elő az édesanyám, mire elkerekedett a szemem. Stephaniera pillantott, aki bólintott egyet. Ekkor tekintete Wongst asszonyra, majd a fiára vándorolt, s végül rám pillantott. – Nem kell beleegyeznetek. – ejtette ki a szavakat a száján teljes nyugalommal. Nem értettem, talán az eddigi döbbenete csak álca lett volna? Ha nem, akkor mégis hogyan képes ilyen nyugodtan megszólalni?

-   - Vanessának igaza van. – szólalt meg ismét a nagynéném - Mindhármatoknak bele kell mennie ebbe az egészbe és mindezek előtt tudnotok kell, amit az elején is elmondtam, hogy nem tudhatom konkrétan mi lesz az eredménye ennek a fajta „megoldásnak”. Amit eddig elmagyaráztam az a legvalószínűbb végkifejlet és természetesen a legpozitívabb is. Azonban elképzelhető, hogy mégsem ez történik, hanem valami sokkal rosszabb dolog. Akár… - kezdte, de megtorpant és Derekre pillantott. – Akár az életedbe is kerülhet. – mondta ki egy szuszra. Ezen ismét elhűlt Elizaila és természetesen én is, Derek és Aaron tűrte talán a legjobban, a magyarázat óta ugyanis egyikőjük arcán sem lehetett látni semmiféle változást, vagy túlságosan komoly érzelmet. – Természetesen ez a legvégső és legrosszabb eshetőség, de számításba kell venni. – tette hozzá, talán azért, hogy szépítse a helyzetet, majd pár perc szünet után feltette a mindent eldöntő kérdést. – Szóval hogyan döntötök? – Tekintete először Mrs Wongstra siklott, aki a fiát figyelte.

-    -  Az igazat megvallva nincs ínyemre az ötlet. – kezdte halkan és szemeit lassan Stephaniera emelte. – Mégis úgy tűnik, valóban ez az egyetlen megoldás. Így még akkor is, ha nem szeretném, hogy a fiamból vámpír legyen, amennyiben ez neki megfelel, így nekem is. Ez az ő döntése. – válaszolta és Derekre nézett. A nagynéném szintén rá pillantott a fiúra, aki elég határozott arcot vágott.

-   - Szeretem Selenát és vele szeretnék lenni, szóval ha ennek az a módja, hogy magamnak is vámpírrá kell változnom, akkor tessék. Bármi is lesz ennek a vége én benne vagyok, és ha véletlenül rosszul sülne el, akkor azt szeretném, hogy tudd – nézett rám – hogy szeretlek, az életemnél is jobban. -  Többet is mondott a kelleténél, mindenki arcáról ez szűrődött le. Legalábbis egy ideig, hiszen ezután mindannyian kérdőn pillantottak rám, várva az én válaszomat… Igen már csak én hiányoztam, azonban fogalmam sem volt mit mondjak. Az én feladatom volt, hogy vámpírrá változtassam, de akár meg is ölhettem ezzel. Képtelen voltam dönteni. Lesütöttem és összeszorítottam a szemeimet, a kezeimet ökölbe szorítottam.

-    - NEM! – kiáltottam, hangon végighasított a helyiségen. – Nem vállalom a kockázatot. – fakadtam ki ezúttal én, szemeimbe könnyek szöktek, de visszafojtottam őket. Derekre pillantottam. – Én is szeretlek, és éppen ezért nem akarlak elveszíteni, nem bírnám elviselni, ha miattam halnál meg. - mondtam neki. – Ezért nem egyezek bele. – ismét csak elhűlt mindenkit, de talán megértették a válaszomat. Dereken kívül… Ő ugyanis csak lágyan elmosolyodott és felállt, majd a vállamra tette a kezeit.

-    - Nem fog ez megtörténni, Sel. Én bízom benned. – vigasztalt lágy hangon. – Tudom, hogy sikerülni fog. – mosolyogott és mosolya nyugtatóan hatott rám. – Tudom, hogy menni fog és minden rendben lesz. Ezért hát nyugodtan egyezz bele és utána minden jó lesz.

-   - Valóban így gondolod? – kérdeztem félve, mire bólintott. Végigfuttattam a tekintetemet a jelenlévőkön, senkinek az arcán nem láttam kételkedést. Végül Stephaniera pillantottam és bólintottam.

-    - Rendben. – vette át szót. – Ez esetben tudod, mit kell tenned. – mondta, mire bólintottam. Megvártam, amíg Derek leül a helyiségben lévő ágyra, majd mellé ültem és átkaroltam. Bíztatóan elmosolyodott.

-     - Hiszek benned. – mondta, majd forró csókot lehelt az ajkaimra. Bólintottam.

-     - Szeretlek. – mondtam neki.

A nyakához hajoltam s puha bőrébe belevájtam éles szemfogaimat. Éreztem, ahogy a teste megfeszül a karjaim közt, de nem hagytam abba, elkezdtem szívni a vérét. Elöntött az a mámoros érzés, melyet az élő ember vére okoz, a szívem hevesebben vert.  Szinte forrott a vérem az övétől, hevítette az enyémet. Azonban tudtam a feladatomat. Egy idő után elszakadtam a barátomtól és a csuklómba haraptam. Éreztem a szúró fájdalmat, ahogyan a fogaim felszakítják a bőrömet, azonban ez egyáltalán nem zavart. Felálltam az ágyról és végigfektettem Derek testét rajta. A bőre elfehéredett, arcán látszott, hogy vergődik, azonban szemei erőtlenül ugyan, de nyitva voltak és bíztattak engem. Hittek bennem. Vérző csuklómat az ajkaihoz

érintettem és hagytam hadd szívja magába az őt életre keltő tiszta von Darkstein vért. Nem tartott sokáig, mire nem éreztem a szívó hatást a karomon és elhúztam azt. A fiúra pillantottam és vártam, hogy mi történik. Szemei egy pillanatig még nyitva voltak, de hamarosan szemhéjai lehullottak, arca pedig kifejezéstelen volt. Térdre rogytam. Hát mégis elbuktam volna?

-     -  DEREK! – kiáltottam a végtelen csendbe, amely körülvett.