Szijjasztok! Íme, ahogy ígértem viszonylag korán (már a előző bejegyzéshez képest meg is érkeztem a következő résszel. Borzasztóan kíváncsi vagyok a véleményetekre, főleg azért, ahogy végződik ez a rész. Na de nem is szaporítom tovább a szót, íme itt is lenne. Jó szórakozást! Komiban várom a véleményeket!
Lenyomtam a
kilincset, az ajtó zárva volt. A többiek felé fordultam és intettem nekik, hogy
maradjanak ott. Kopogtattam.
- Sophia. - szóltam
be a szobába. - Én vagyok az, Aaron, bemehetek? - vártam a választ, de nem
kaptam. Álldogáltam még pár percet, majd ismét koppantottam egyet az ajtólapra.
- Sophia. - kérleltem, tőlem talán szokatlanul is kedvesen. Lépteket hallottam
és nem sokkal később a zár is kattant. Az ikerhúgom nyomott arccal nyitotta ki
az ajtót és beengedett. Miután beléptünk rögtön leült az ágyára én pedig
megálltam az ajtó előtt. Kínos csend telepedett ránk, egyikünk sem szólt
semmit.
- Ennyire
rossz ember és barátnő lennék? Ilyen kibírhatatlan személyiségem lenne? - nézett
rám a sírás küszöbén állva. - Hisz semmi más okot nem tudok arra kitalálni,
hogy Derek mégis miért lépett volna le. - fakadt ki hirtelen és rám nézett.
Visszanéztem rá, egyenesen a szemébe.
- Derek
visszajött. - közöltem, mire elkerekedtek a szemei. - Mattel utána mentünk és a
barátnőid segítségével megkerestük őt. Nyugodj meg, semmi ilyesmi oka nincs
annak, hogy elment. Majd elmagyaráz neked mindent. - mondtam egy félmosolyt
villantva az arcomon.
- Matt és a
barátnőim? - akadt fenn, szerintem fel sem fogva a mondat többi részét.
Bólintottam.
- Jól
hallottad, ha akarod, beszélhetsz is velük ebben a pillanatban. - szedtem ki a zsebeimből,
és tártam szét a kezeimet. Hiba volt. Sophia szemei elkerekedtek és aggódva
pillantottak rám, Gyorsan ismét a zsebembe csúsztattam a kezeimet és még
mielőtt bármit is mondhatott volna az ajtóhoz léptem.
- Semmiség. -
nyugtatgattam közben, mert láttam rajta, hogy nem akar lekopni a témáról még
akkor se, ha nemigen jut szóhoz. Mi a fenéért érdekel ez annyira mindenkit?
Miért nem lehet lekopni róla? Tettem fel magamban a kérdéseket, s mindeközben
lenyomtam a kilincset és kinyitottam az ajtót, hogy egyetlen kedves hugicámnak
még csak esélye sem legyen bármit is ezzel kapcsolatban szólni. A kint állóknak
intettem, hogy bejöhetnek. Először a két lány, akik barátnőjük nyakába
borultak, jött be, majd a sor zárásaképp Grace is bebattyogott a szobába.
Sophia szeme ismét csak elkerekedett nem igazán vágta a helyzetet.
*Selena*
Utálom, hogy
Aaron soha nem oszt meg velem semmit, ami vele történik. Amikor elfordult, hogy
kinyissa az ajtót összeráncoltam a szemöldökömet és már épp rá szóltam volna,
hogy ez így nem mehet, hisz megsérült, amikor a zár kattant, a kilincs mozdult
s a többiek is beléptek. Ekkor már eszemben sem volt Aaron viselkedésén
kiakadni, hisz a lányok után Matt is belépett. Egy szobában álltunk öten, s
köztük Jenna, Tesa és Matt is. Értetlenül pillantottam a bátyáimra, legfőképp a
fogadott testvéremre. Próbáltam szuggerálni a fiút, hogy tűnjön el, mielőtt még
meglátják, de ő csak mosolyogva odalépett mellém és megérintette a vállamat.
- Nyugi Sel,
lebuktam. - vigyorgott kínosan, s beletúrt a hajába, de a szemeiben láttam,
hogy megkönnyebbült és tetszik neki a dolog, holott először leginkább ő
ellenezte, hogy a lányok tudjanak arról, hogy életben talál lenni. Bólintottam. Így már minden világos volt. A
barátnőimhez lépkedtem és átöleltem őket.
- Igazán
elmondhattad volna. - ráncolta Jenna a szemöldökét, de szemei és ajkai is
mosolyogtak, s arcán amúgy huncut kifejezés ült.
- Hidd el
nagyon sokat törtem a fejemet rajta, hogy elmondjam-e vagy nem, de Matt a
lelkemre kötötte, hogy ne tegyem. - mentegetőztem, mire szőke barátnőm
felkacagott.
- Nyugi, nem
gondoltam komolyan. - mosolygott és én is elmosolyodtam.
- Jó végre
vidámnak látni téged. - jegyezte meg a fogadott bátyám. A másik csak szokásához
híven, zsebre tett kézzel támasztotta a falat. Most, hogy mindenki más bejött,
úgy gondolta, hogy elszigetelődik a tömegtől. Ettől egy pillanatra
elszomorodtam, de jól ismertem már és igazából az lett volna az igazán furcsa,
ha épp az ellenkezőjét teszi. Még akkor is, ha talán annak a viselkedésnek
örültem volna jobban.
Már épp
odafordultam volna a lányokhoz, hogy jól kibeszéljek velük mindent, amikor
ismét kopogtattak az ajtón."Mekkora itt ma a forgalom" gondoltam
magamban és kinyitottam. Stephaniet állt előttem halvány mosollyal az arcán.
- Sziasztok.
- intett vidáman, mintha még aznap nem is találkoztunk volna. Na igen az én
kedvenc nagynéném pont ilyen volt. Azonban még meg sem szólalhattam, amikor
Aaron mellém lépett.
- Sikerült? -
kérdezte és talán némi reménykedést is felfedezni véltem a hangjában. A
nagynéném arcáról nem sok mindent lehetett leolvasni.
- Talán. - válaszolta
már kevésbé mosolyogva. - Kitaláltam valamit, de még nem vagyok biztos a
végkifejletben. - sóhajtotta. Nem igazán értettem, hogy miről beszéltek és ez
már kezdett borzasztóan irritálni. Futtában a többiekre pillantottam és úgy
tűnt ők sokkal többet fogtak fel ebből a pár szóból, mint én. - Gyertek velem. -
mondta Stephanie és elindult a folyosón. Tanácsra várva pillantottam az
ikerbátyámra, ő pedig bólintott. Elindultam a nagynéném után és a többiek is
követtek. Természetesen Aaron zárta a sort. Jól ismertem már a házat, elég időt
eltöltöttem már itt ahhoz, hogy legyen pár tippem arról, hogy merre megyünk és
abból ítélve, hogy Stephanie volt az elöl lépkedő vezető, majdnem biztosra is
mentem. Csak azt nem tudtam, hogy miért mennénk most oda.
Útközben
nagy csend volt. Senki sem szólt egy szót sem és ez már nagyon feszélyezett
engem. Vannak, akik azt mondják a tudatlanság boldogság... Ezzel jelen
pillanatban nem tudtam egyet érteni. Habár távolságban nem volt olyan mesze a
szobámtól a keresett helyiség, mégis óráknak tűnt, amíg odaértünk. Amikor
elértük a célállomást Stephanie megállt és hátrament Aaronhoz. Valamit
beszéltek, s közben egy pillanatra mindketten rám néztek. Egyre jobban zavart,
hogy nem tudok semmit, hisz láttam, hogy rólam beszéltek. Végül a nagynéném
újból az ajtóhoz lépett és benyitott a szobába. A helyiséget, ahova beléptünk
igazából fogalmam sincs, hogyan nevezhetném, mert sokféle funkciót ellátott.
Afféle dolgozószoba volt Stephanie számára, emellett laborként is és egyéb
egészségügyi szobaként is funkcionált. Ahogy beléptem az ajtón rögtön megpillantottam
Dereket. A szoba másik végében ült egy széken. Megkönnyebbülten elmosolyodtam
és sietős léptekkel elindultam felé. Ő is felnézett és elmosolyodott.
Megtorpantam. Arca nyúzott volt, szemei karikásak, tekintete fáradt. Lefagyott
a mosolyom. Mi történhetett? Odarohantam hozzá, leguggoltam elé és
megsimítottam az arcát.
- Derek. - szólítottam
meg aggódva. - Mi történt? Jól vagy? - kérdezgettem. Óvatosan megérintette a
kezemet. Az érintése olyan volt, mint korábban, azonban a tekintete más volt.
Mintha a szemeiben nem az igazi Dereket láttam volna. Hiányzott belőle az a
tipikus csintalanság, ami szüntelenül, minden pillanatban ott van. Egy
pillanatra megijedtem.
- Sajnálom,
Sel. - mondta immáron lesütött szemekkel. - Bocsánat, hogy szó nélkül elmentem,
de nem tehettem mást. - szabadkozott, viszont én továbbra sem értettem semmit,
ráadásul még a kérdésemre sem válaszolt.
- De miért
mentél el? - kérdeztem, mire rám nézett. Láttam a szemén, hogy nem igazán
akaródzik beszélni róla. De végül mégiscsak belekezdett a történetbe. Röviden,
szinte tőmondatokban elmondott mindent arról, hogy előjött rajta is a vérében
hordozott átoknak a jele és emiatt el kellett mennie, nehogy ártson nekem, vagy
bárki másnak a házban. Ezen egy pillanatra felháborodtam, hisz attól még, hogy
ez volt a helyzet igazán szólhatott volna, akkor talán tudunk neki segíteni.
Erre a kifakadásomra szintén bólintott és elismerte, hogy igazam van, hiszen ha
itt maradt volna, akkor egy csomó szenvedéstől megkímélte volna magát és
másokat is. Ráadásul a szülei még annyi kutatás után sem sok mindent tudtak
kitalálni ez ellen, és most hogy Stephanie is megnézte talán van megoldás a
problémára. "Tehát erre gondolt Steph, amikor azt mondta, hogy
talán." gondoltam ekkor és rögtön a nagynénémre futtattam a tekintetemet.
Ekkor már mindenki benn volt a helyiségben. Anya, Stephanie, Aaron, Matt,
Tessa, Jenna és Mrs Wongst is. Valószínűleg mindenki arra várt, amire én.
- Mire
sikerült rájönnöd? - kérdeztem a nagynénémet, mire felsóhajtott.
- Úgy tűnik
a vámpírvér, amely végigöröklődött a családon valóban a von Darkstein vérvonal
egy ágától származik. Azonban úgy tűnik az évtizedek, évszázadok során ez a vér
valamennyire kitisztult és sokkal jobban hasonlít már az ősi Darksteinokéhoz,
mint a Valenciahoz. Ráadásul a fiúban sokkal erőteljesebben jelen van ez a
hatás. Ez abban is megmutatkozik, hogy ilyen fiatal korában előjött rajta az
átok hatása.
- Azt mondd
meg, hogy hogyan lehetne segíteni rajta! - nézett már-már kétségbeesetten
Elizaila Wongst a nagynénémre. Stephanie ismét csak felsóhajtott.
- Van egy
ötletem, ami esetleg beválhat. - bökte ki. - Azonban elég kérdéses a
kimenetele. Ha rosszul sül el fogalmam sincs mi lesz az eredménye. Azonban, ha
jól sül el, akkor sem valószínű, hogy a kívánt célt érjük el.
- Akkor
milyen megoldás ez? - kérdezett bele Wongst asszony, de hogy úgy mondjam engem is
foglalkoztatott a dolog ezen része.
- Azt hiszem
rosszul fogalmaztam. Olyan értelemben, hogy Derek megszabadul a vérben hordozott
átoktól és tovább folytathatja az életét ettől mentesen és esetleg boldogan, a
dolog kimenetele teljes mértékben pozitív. - magyarázta.
- Akkor meg
mi itt a probléma? Mégis mit eszeltél ki?- pillantott Wongst anyuka a
nagynénémre, miközben én közelebb húzódtam Derekhez. Valamiért egy kicsit rossz
előérzetem volt. Stephanie ekkor lehunyta a szemeit és nagy levegőt vett.
- Az
egyetlen megoldás, ami véleményem szerint jelen esetben rendelkezésünkre áll az
az, ha egy von Darkstein vérvonalból származó családtag, vagyis közülünk valaki
teljes értékű vámpírrá változtatná Dereket. - Hideg csend ereszkedett ránk.
Steph kinyitotta a szemét. - Méghozzá nem más, mint Sophia… - nézett rám, sötét
szemeinek tekintetét mélyen az enyémbe fúrva…
MI?????????????????????????????????????????? :O Ezt most komolyan mondod? Ezt kell tennie?? De... De akkor már nem lehetne varázsló, meg semmi. :O SOKKOLTÁL! Mindenre gondoltam, de erre nem. :O
VálaszTörlésNAGYON HAMAR A KÖVIT <3 <3
Szia Kathy! Tudtam, hogy kint van a blogod új része, de úgy jöttek ki a dolgok, hogy csak most tudtam elolvasni. Nagyot alkottál ismét. Nehéz egy történetet-pláne ilyen hosszút- úgy írni, hogy minden része felkeltse a közönség érdeklődését, de te nagyon jól megbirkózol a feladattal. Mellesleg eszedbe jutott már a blogot reklámozni, hogy annyi olvasója legyen, amennyit ez a történet és te megérdemeltek? Szerintem megérné.:)
VálaszTörlésKedves W.~!
TörlésKöszönöm szépen a kedves szavaidat és nagyon örülök, hogy tetszik a történet.
A kérdésedet illetően, de gondolkoztam már rajta, sőt egy ideig reklámoztam is valahol, de akkor már zavarta az olvasókat (amit nem mellesleg meg is tudok érteni) most blogos csoportokban írom ki, de elveszik a többi között. Igazából fogalmam sincs, hogy hol reklámozhatnám úgy, hogy minél több emberhez jusson el, de minél kevesebbet zavarjon :33
by: Kathy F.