Halihó!
Mostanában mint látjátok jól megy az írás és szerencsére gyakran tudok jönni az új részekkel, remélem örültök neki. Én kicsit ugyan csalódott vagyok, mert annyira várom mindig a véleményeteket, de mindig csak egy valaki ír. Gondolkoztam rajta, hogy kikötöm, hogy hány komi után jön az új rész, mint más bloggerek, de azt már túlzásnak tartanám. Úgyhogy csak kérlek titeket, hogy osszátok meg velem, hogy mit gondoltok az írásomról^^. Jó szórakozást!
Beléptem a
szobába. Jenna már ült az ágyon és magában beszélt. Tessa odalépett hozzá és
megsimogatta a vállát. Lassan odamentem én is és szokásos módon, zsebre vágott
kézzel álltam meg mellette…
- Ez csak
egy rossz álom volt… - mondogatta a szőkeség folyamatosan. - Aaron. - pillantott
fel - mondd, hogy ez nem a valóság. - kérlelt, amikor észrevett. Ránéztem
Tessara ő is csak várta a magyarázatot. Felsóhajtottam és megráztam a fejem.
- Nem,
Jenna, ez nem álom. - válaszoltam neki, mire ismét elfehéredett. Tessa próbálta
valamennyire támogatni és tartani benne a lelket, de ő is holtsápadt volt. – Kérlek,
szedjétek össze magatokat. - néztem rájuk komolyan, mire valamennyire
visszatért az élet az arcukba. - Matt él. - közöltem hidegen. - Ezt el kell
fogadnotok még akkor is, ha ez nehéz. - Jenna ismét az ájulás határán volt, de
valahogyan összekapargatta a maradék lélekjelenlétét. - A baleset után, nem
bírtam nézni, hogy a húgom szenved attól, hogy a bátyja, aki amúgy nem is az, haldoklik.
Ezért úgy döntöttem, hogy megpróbálom megmenteni az életét, de hibáztam és
ezért halottnak nyilvánították. - mondtam el a lehető legrövidebben és mielőtt
még belekérdeztek volna folytattam. - Végül a nagynénémnek sikerült
meggyógyítania, de eltartott egy darabig, So… Selena is nem rég tudta meg, hogy
él. Ennél fogva az a Matt, aki az imént megmentett Derektől az igazi. - mondtam
ki végül a "borzasztó igazságot". Egyik lány sem szólt. Úgy gondolta
fényeznem kéne egy kicsit a srác helyzetét és ránéztem Jennara. - Úgy volt,
hogy sosem leplezi le előtted, hogy életben van, mert… Ahhh… - sóhajtottam fel.
- Ez nekem nem megy. Beszéljetek inkább vele. - mondtam, mire mindkettejüknek
ijedtség ült a tekintetébe. - Nem fog bántani titeket. Ő még mindig ugyanaz a
Matt Grace, aki a "haláláig" volt, az, hogy halottnak hittétek nem
változtat ezen semmit. - nyugtatgattam őket, majd elindultam kifelé a
helyiségből.
- Aaron! - szólt
utánam Jenna, mire hátra sandítottam. - Ha kint van és neki akarsz szólni, hogy
bejöhet, akkor kérlek, várj még pár percet, nem vagyok még felkészülve rá. - nézett
rám, mire sóhajtva bólintottam. Eltalálta a célomat. Talán Tessa mondhatta
neki, hogy Grace kinn van. Egyik kezemet zsebre téve mentem ki a magába roskadt
fiúhoz.
- Jenna
magához tért. - közöltem vele, mire felnézett. - Röviden vázoltam a helyzetet,
de szerintem a többit magyarázd te el neki. - magaráztam lazán.
- Biztos? - kérdezte,
mire hanyagul bólintottam, majd lassan bekísértem a laborféleségbe. Odavezettem
Jennahoz, majd lassacskán a lány összegyűjtött annyi energiát, hogy felnézzen,
de amint megpillantotta Gracet, könnyek árasztották el a szemét.
Feltápászkodott az ágyról és megérintette egykori kedvese arcát.
- Matt? - kérdezte,
mire a fiú bólintott. Jenna a srác nyakába vetette magát és már semmi sem szabhatott
gátat a könnyeinek. - Hát tényleg élsz. - zokogta és hirtelen nem tudtam
eldönteni, hogy ezek a könnyek az ijedtségtől, avagy a boldogságtól származnak.
Talán ő maga sem volt teljesen biztos benne. Grace átkarolta a lányt és erősen
magához szorította. Ahogy elnéztem már nagyon régen vágyhatott erre a
pillanatra, még akkor is, ha ezt mélyen elrejtette magában. Percekig
ölelkeztek, egy idő után már fárasztó volt nézni. Mikor végre szétváltak, Jenna
letörölte a könnyeit és a fiúra nézett.
- Aaron
valami olyasmit mondott, hogy eredetileg sosem árultad volna el, hogy túlélted
azt a balesetet, miért? - Grace rám nézett én meg csak megvontam a vállamat. A
srác felsóhajtott.
- Igaza van,
nem akartam elárulni, hogy élek, hogy továbbléphess és legyen más, akit szeretsz,
engem pedig elfelejthess. Itt én már nem élhetek tovább, nagyon sokan ismernek
és azok mind halottnak hisznek, így együtt sem lehetnénk. Ezek után úgy
gondoltam, hogy csak jobb lesz, ha nem fedem fel előttetek eme titkot. De nem
tudtam tétlen ülni, amikor láttam, hogy Derek rád támadott. - sütötte le a
szemét a fiú. Jenna ismét átkarolta a nyakát.
- Te annyira
hülye vagy. - ráncolta a szemöldökét és ismét könnyek csordultak végig az
arcán, azonban ajkai halvány mosolyra húzódtak. - Hogy tudnálak én téged bármikor
is elfeledni. Szeretlek és mindig is szeretni foglak, ezen még a halálod sem
változtathat simította meg Grace arcát kedvesen. A fiú megérintette a párja
kezét és az ajkához simította, majd egy lágy puszit nyomott rá. Na, ez nekem
már sok volt.
- Asszem'
magatokra hagylak benneteket. Lesz mit megbeszélnetek. - vetettem oda lazán,
majd elindultam kifelé.
- Aaron,
várj. - hallottam meg Tessa hangját, mire hátrafordultam. Úgy tűnt neki még
mindig kicsit nehezére esik feldolgozni az eseményeket. Jennanak, talán azért
lehetett könnyebb, mert legbelül még élt benne Grace és szerette őt. - Én is
megyek. - közölte a lány és utánam jött. Együtt léptünk ki a helyiségből és
becsuktuk magunk után az ajtót, hogy egyedül maradhassanak. Kimentünk a kertbe
és leültünk a hátsó ajtó előtti lépcsőre. Rágyújtottam. Még nekem is sok volt
az a sok minden, ami ma történt. Csendben ücsörögtünk, lassan fújtam ki a
füstöt. Le kellett nyugtatnom magam.
- Hogy van a
csuklód? - törte meg egyszer csak Teresa a csendet, mire ránéztem. A kezemről már
totálisan elfelejtkeztem.
- Megvan. - vontam
meg a vállam, ismét csak előre fordulva. Újból csend. Kezdett már irritáló
lenni. Ezúttal én szólaltam meg. - Nehéz elhinni, hogy életben van, igaz? - sandítottam
oldalra, mire némi megdöbbenés után Tessa halványan elmosolyodott.
- Igen… - válaszolta.
- Egész eddig én voltam az, aki talán legkönnyebben elfogadta a halálát hármunk
közül. Hiszen Selnek a bátyja volt Jennanak meg a pasija. Volt, hogy én
tartottam bennük a lelket és bármilyen érzéketlennek is hangzik, de én már
túltettem magam rajta. Most pedig megjelenik. Vámpírvadász családból származok,
de ez még ezek után is túl természetfeletti nekem.
- Meg tudom
érteni. - válaszoltam és hirtelen nevetést hallottam odabentről. - Azt hiszem
lassan kezdenek feloldódni. - jegyeztem meg, mire Tessa bólintott. Kicsivel
később a vállamra hajtotta a fejét. Kérdőn néztem rá.
- Ugye nem
baj? - kérdi, mire megráztam a fejem és elnyomtam a cigarettámat. Átkaroltam a
derekát és úgy ücsörögtünk egy ideig. Jól esett egyedül és csendben lenni, végre
tudtam egy kicsit gondolkodni. Grace lelepleződött, nem volt mit tenni, de
talán jobb is így. Amíg a város közelében vagyunk így is, úgy is megtörtént
volna. Arra leszek kíváncsi, hogy mi lesz, ha elhagyjuk a várost, hiszen az
valószínűleg hamarosan meg fog történni. De az már a jövő problémája. Egyelőre
elég volt a jelennel foglalkozni. Oldara sandítottam, Tessa lehunyt szemekkel
pihentette a fejét a vállaimon. Talán az eseménydús nap valamilyen szinten
feloldotta a gátlásait. Én nem bántam. A tekintetem a távolba révedt, a nap már
lemenőben volt. Szinte észre sem vettem, de majd egy fél napot töltöttünk el
itt. Itt volt az ideje visszatérni a Darkstein kastélyba, hisz senkinek sem
szóltunk, hogy eljövünk. Igaz anya meg Stephanie valószínűleg még nem voltak
ébren, de vissza kellett volna mennünk már. Megsimítottam Tessa haját, mire rám
nézett.
- El kéne
lassan indulni. Jenna is összeszedte már magát és Derek is megvan. - közöltem
vele, rá sem nézve.
- Kérlek, maradjunk
még így pár percig… - szólalt meg halkan és kérlelően. - Olyan megnyugtató így
kettesben lenni veled. - magyarázta alig hallhatóan. Elkerekedett a szemem. Sok
mindent hallottam már magamról, de azt, hogy megnyugtató lenne a társaságomban
lenni az még nem. Sőt. A legtöbb jelző, amivel illettek eddig ép az
ellenkezőjéről tanúskodik és egyáltalán nem pozitív… Mondjuk ez részben az én
hibám és egyáltalán nem is zavar.
- Rendben. -
sóhajtottam fel és még ott ücsörögtünk pár percig. Megvártam míg Teresa áll
fel, nem akartam siettetni őt, végül is én is élveztem a társaságát, jobban,
mint másoknak és koránt sem zavart, hogy születésünknél fogva ellenségek
vagyunk.
Amikor nem
sokkal később ismét beléptünk a házba Jenna már Grace ölében ült, s arcát a fiú
vállába fúrta. A srác mosolygott. Ahogy elnéztem mindent sikerült alaposan
kibeszélniük. Szuper. Akkor ezen is túl vagyunk.
-De ugye
tudjátok, hogy senki sem tudhat arról, hogy Matt életben van. - törtem meg
kegyetlenül a pillanat varázsát, mire mindenki rám pillantott. - Senki. - ismételtem
határozottan először Jenna, majd Teresa szemébe nézve. - Így is túl sokan
vannak már beavatva. - a lányok bólintottak és pedig most már kezdtem végre nyugtával dicsérni a
napot. - Most pedig ideje hazamenni. - adtam ki a következő
"parancsot" majd sarkon fordultam és az épp akkor megérkező Elizaila
Wongstra pillantottam. - Természetesen maga és a fia is velünk jön, hisz
eredetileg Derekért jöttünk. - közöltem és meg sem vártam a reakciót. Már nem
tűrtem semmiféle ellentmondást.
El tartott
egy darabig, amíg mindenki összeszedte magát és elindulhattunk. Természetesen
megint én mentem elöl, de nem egyedül, hanem Tessa társaságában, ugyanis a
barátnője valahol a sor végén az "újonnan feltámadt" pasijával volt
leghátul. De, ha ettől érezték jól magukat, tőlem azt csináltak, amit akartak…
A két "párosunk" között Wongst anyuka kísérgette a fiát, akinek amúgy
erre nem sok szüksége volt, ahogy állította. Szívem szerint nem vágytam a
gyaloglásra, de Wongstéknak semmi járművük nem volt, mert nem bírták az ilyen
cuccokat, mi pedig amikor kerestük a srácot, lábbusszal közlekedtünk. Ennél fogva
hosszú menetelés várt reánk. Mire a von Darkstein rezidenciára értünk, már
bőven lement a nap és már mindenki totál hulla volt, még én sem éreztem az
éjszaka jótékony hatását. Útközben a lányok tájékoztatták a szüleiket, hogy az
éjszakát Selenanal töltik (aminek nem mellesleg Night anyuka nem igazán örült).
Természetesen a megérdemelt fejmosást is megkaptam, amikor beléptem az ajtón,
hisz Stephanie és anya ott vártak már ránk. Azonban amikor a többieket is
megpillantották, már sokkal sürgetőbben várták a magyarázatokat, hogy
- Mégis mit
keres két halandó lány itt, akik közül az egyik ráadásul egy vámpírvadász
család sarja?
- Miért és
hogyan lett Matt lelepleződve?
- Hova tűnt
Derek? és Hogy-hogy most beállított ráadásul az édesanyjával együtt?
Szinte
levegőt sem tudtam venni a kérdéseik között, nem hogy válaszolni. Na, nem
mintha akartam volna.
- Fontosabb
dolgunk is van. - közöltem és Derekre mutattam. - Steph, segítened kell rajta. -
néztem a nagynénémre komolyan, mire ő az említett srácra pillantott. - Sophia
kedvéért. - tettem hozzá. - Stephanie bólintott.
- Rendben. Gyertek
velem. - Intett Wongst anyucinak és a fiacskájának, majd lassan eltűntek a
folyosó végén.
- Sophia? - néztem
anyára.
- Még mindig
a szobájában. - közölte halkan. - Lehet, hogy észre sem vette, hogy elmentetek.
Jobb lenne, ha most mindketten felmennétek hozzá és elmesélnétek neki a
fejleményeket. Akarom mondani mind a négyen. - tette hozzá a lányokra futtatva
a tekintetét, mire mindannyian egyetértően biccentettünk, majd elindultunk
felfelé. - Aaron! - szólt utánam hirtelen az édesanyám, mire unottan megfordultam.
- Hadd nézzem a csuklód! Mi történt vele? - nézett rám aggódva. Felsóhajtottam.
Erről el is felejtkeztem.
- Volt egy
kis összetűzésem a Wongst ház köré felhúzott fallal, de majd Steph rendbe
hozza. - válaszoltam röviden. - Most pedig azt hiszem, jobb lenne, ha
lenyugtatnám az egyetlen húgocskámat. - azzal ismét elindultam a többiek után
és hanyagul intettem egyet anyának.
Ajjj maar :3 miert itt kell abbahagyni???
VálaszTörlésAaron nagyon leszarja a kezet. :O ugye nem lesz baja? :SS
Viszont annyira edesek Tessaval *.* na meg Matt es Jenna is :$$
Juujci. Varom a kovit. <3 <3 <3