52.rész

Szijjasztok! Hát íme... ismét egy hónapos késéssel itt vagyok a következő résszel. De először is szeretnék BOLDOG ÚJ ÉVET kívánni, ugyanis ez az első bejegyzésem 2014.-ben :D Másodszor is, nagyon köszönöm, hogy annak ellenére is néztétek a blogomat, hogy én nem jelentkeztem és ezzel sikerül átlépni a 10. ezrest is, aminek nagyon örültem, amikor megpillantottam. Köszönöm nektek, hogy olvastok <3

De most már íme itt az új rész. Komiban várom a véleményeteket! (az új külsőről is :3)

Úgy egy fél órával később már ismét kettesben voltunk Derekkel. A temetőben nem sokat időztünk, de őszintén szólva nekem az az idő is sok(k) volt. Rettenetesen éreztem magam azért, amit elkövettem. A szívem legmélyéből kívántam, hogy bár ne tettem volna azt az ígéretet Mattnek. Borzasztó volt látni Jenna kisírt szemeit, könnyektől elfolyt sminkjét, szinte reménytelen arcát. Tudtam mire gondol. Arra, hogy sosem fog még egy olyan barátra lelni, mint Matt. Ugyanis ők szinte egy pár voltak és rettentően összepasszoltak. Ezért is esett még jobban nehezemre titokban tartani azt, hogy a fogadott bátyám mégsem halt meg. Két tűz közé ragadtam és nem tudtam mit kezdeni magammal.

Csendben lesütött szemmel lépkedtem Derek mellett és egyre csak járt az agyam. Egyszer csak megtorpantam. Épp akkor értünk ki a városból. Csak álltam egy helyben és bámultam magam elé.

-         - Sel? Mi a baj? – jött oda hozzám egy kicsit később Derek, amikor észrevette, hogy eltűntem mellőle.

-         - Derek… - szólaltam meg halkan, mire a barátom a szemembe nézett. – Szerinted sem szabadna elmondanom Jennaéknak, hogy Matt él? – kérdeztem. Derek odalépett hozzám és megfogta a vállaimat.

-         - Sel, én nem ismerem a barátnőidet és nem tudom milyen kapcsolat fűzi őket a bátyádhoz. Sajnálom, de nem tudok válaszolni a kérdésedre. – válaszolt szomorúan. Hátra pillantottam a város felé, majd lekuporodtam a földre és átkaroltam a térdeimet.

-         - Mit kéne tennem? Olyan rossz volt látni, ahogy Jenna sírt a temetőben. – motyogtam. A barátom leguggolt mellém és magához ölelt.

-         - Igaz, hogy nem ismerem a barátnőidet, de téged ismerlek és bármit is teszel, biztos helyesen teszed. – belepuszilt a hajamba. – Biztosan helyesen döntesz majd, és nem biztos, hogy Mattnek van igaza. Talán elvakítják az érzései és nem akar másokat bajba sodorni. Talán valóban igaza van és nem szabad ennyire megbíznod a barátnőidben…

-         - De megbízhatok bennük! – kiáltottam. – Ne mondj ilyet! – azzal felpattantam.

-         - Nem mondtam, hogy így lenne. – folytatta ugyanolyan lágyan, ahogy eddig is beszélt. – Én csak azt mondtam, hogy ha valaki, akkor te ezt biztos el tudod dönteni. És, abból, ahogy felkaptad a vizet, arra következtetek, hogy igenis megbízol bennük.

-         - Persze, hogy megbízok bennük. Eddig is megtartották a titkaimat. Sőt… Hisz Tesanak is megvan a maga titka, ami legalább olyan nagy, mint az enyém. – sütöttem le a szemem.

-         - Na, látod. – mosolyodott el Derek és hátulról átkarolta a nyakamat. – Hát akkor nincs is mit gondolkoznod ezen.

-         Azt hiszem félreértettél. Nem is azzal van a gond, hogy nem bízom meg bennük. Ha csak ezen múlna… de… Megígértem Mattnek, hogy nekik semmiképp nem fogok beszélni róla és nem szeghetem meg az ígéretemet.

-         - Igen ez már némiképp más tészta… De tudod mit? Hallgass a szívedre. Az biztosan meg fogja mondani a helyes választ. – mondta, mire oldalra sandítottam és elmosolyodtam. – Csak adja neki egy kis időt, hogy ő maga is rájöjjön a helyes válaszra.

-         - Igazad van. – mondtam és a fejemet a kezére hajtottam. – Ezt fogom tenni. – határoztam el magam.

-         - Jó döntés. – bólintott és elengedett, majd mellém lépett és megfogta a kezem. – De most menjünk haza, mert még lógsz valamivel a bátyáidnak.

-         - Menjünk. – mosolyogtam továbbra is és tovább indultunk.

Hazafelé úton valami érthetetlen oknál fogva nagyon jól szórakoztunk. Menet közben rugdostuk a havat magunk előtt, itt-ott megálltunk és hógolyókkal dobáltuk egymást,  vagy épp egymás fejére ráztuk a havat egy közeli fáról (hogy pontosítsak, eme merényletet Derek követte el ellenem és valamiért nem sikerült viszonoznom, de ez a megfogalmazás kicsit jobb színben tüntet fel engem). Már javában sötétedett, amikor hazaértünk, de már kintről is látszott, hogy még csak most indult be az élet. Hát igen. Az elmúlt egy hétben a család kezdett visszatérni az éjszakai életmódhoz, mert már igencsak rájuk nyomta a bélyegét a vámpírokra nem jellemző életvitel. Mivel Aaron és én csak félig vagyunk vámpírok, így rajtunk ez nem annyira látszott meg, de anyu és Steph egy idő után már igen ramatyul festettek. Sőt még apu is, aki annak ellenére, hogy teljes mértékben ember már annyira beleszokott az efféle életstílusba az évek során, hogy őt is igazán megviselte. Ennek viszont volt annyi előnye, hogy amikor eljöttünk otthonról még mindenki aludt, viszont most hogy hazaértünk mi vagyunk fáradtak és a többiek vannak topon, hisz még csak akkor keltek fel. De nem baj.

Felmentünk a lépcsőn és lenyomtam a kilincset, majd kinyitottam a hatalmas bejárati ajtót, Derek követett engem. Amint beléptünk a házba megcsapott az a jellegzetes otthon-szag és akaratlanul is elmosolyodtam és valamilyen szinten éberebbé is váltam. Igaz, hogy nem voltam sokáig távol, de az elmúlt időben szinte mindig otthon voltam így volt egy kis honvágyam. Szinte rögtön megpillantottam az étkezőből kiszűrődő gyér fényt, ami melegséggel töltött el. Mosolyogva, Derek kezét fogva indultam el a résnyire nyitott ajtó felé és léptem be. Valahogy sötétben sokkal hívogatóbb volt az a helyiség, mint világosban. A falon lévő gyertyatartókban lévő égő gyertyák misztikus és némileg rejtélyes hangulatot kölcsönöztek a szobának. A hosszú fa asztal körüli ódon székek sokkal ünnepélyesebbnek tűntek. Nagyszerűen festett az egész terem.

Az asztal körül ültek a mindenki, pontosabban majdnem mindenki. Ott volt anyu, apu, Steph és Matt, természetes Aaron most is hiányzott, mint az elmúlt napokban folyamatosan. Kezdtem már nagyon aggódni érte, de elhatároztam, hogy ma véget vetek az egész vitánknak, de ezt majd később.

-         - Sziasztok, megjöttünk. – léptem be majdhogynem ünnepélyes mosollyal a nagy ajtón, mire mindenki felénk fordult.

-         - Jaj, Sophia. – pattant fel az édesanyám. – Azt hittem már sosem jössz haza.

-         - Nyugi anyu, hisz hagytunk üzenetet. – mosolyodtam el lágyan. – És különben is semmi okod nem volt az aggodalomra, hisz Derek velem volt.

-         - Tudom, tudom. – bólogatott és megsimította a barátom arcát. – Tudom, hogy vigyázol a lányomra. Na, de gyertek. – intett és követtük őt az asztalhoz, ahol mi is helyet foglaltunk.

-         - És milyen volt a találkozó? – nézett rám apu. – Hogy vannak a barátnőid?

-         - Jól. – válaszoltam halkan. – Nagyon jól szórakoztunk. – mondtam, majd Mattre pillantottam, aki félresandított. – Oh, jut eszembe. – csillant fel a szemem és felpattantam a székről és kirohantam a teremből a bejárathoz, ahol felakasztottuk a kabátjainkat a fogasra. Én szerencsétlen módon a táskámat is ott hagytam, ezért rohantam el. Mire visszaértem mindenki érdeklődve várt, hogy vajon miért is siettem el ilyen hirtelen, de én csak mosolyogva odaléptem Matthez és kivettem egy apró díszdobozkát a szütyőmből. – Boldog Születésnapot! – mosolyogtam rá és átnyújtottam neki a dobozt.

-         - Sel… Köszönöm. – állt fel Matt és átölelt, majd kibontotta az ajándékát. Egy bőr karkötő volt, aminek a felső részén volt egy fémpánt és bele volt gravírozva egy rövidke mondat, egy olyan titkosírással (megjegyzem: sokáig kellett győzködnöm a gravírozót, hogy az általam leírtakat/rajzoltakat írja a karkötőre és ott kellett hagynom némi pluszt, de szerintem bőven megérte), amelyet csak mi ismerünk. Amikor a fogadott bátyám meglátta a szöveget ismét átölelt. – Tehát még emlékeztél rá… - suttogta meghatottan. (na, igen az én érzelgős bátyám… Aaron és ő totálisan egymás ellentétei) – Köszönöm. – ismételte meg és felrakta a csuklójára. – Ez életem legszebb születésnapi ajándéka.

-         - Örülök, hogy tetszik. – mosolyodtam el és kivettem egy másik dobozkát is a táskámból. – Nekem azonban még van egy kis dolgom. – Derekre sandítottam, aki bólintott, aztán kifelé vettem az irányt.

Kezemben a dobozkával, csendesen lépkedtem a gyér fénnyel övezett folyosón. Ideges voltam, mert fogalmam sem volt mire számítsak. Ebben a hangulatomban az útvonal hosszúnak és ijesztőnek tűnt az ellentétes szárnyba. Azonban valahogy csak odaértem és megálltam egy ajtó előtt. Nagy levegőt vettem és bekopogtam…

Semmi válasz…

Ismét kopogtattam egy fokkal hangosabban.

Megint csak nem kaptam választ…

Rossz érzés kerített hatalmába. Újból kopogtattam, habár ezt talán már a dörömbölés csoportjába lehetett sorolni.

De megint nem szólt ki senki…

A rossz érzésem elhatalmasodott rajtam. Már-már a pánik kerülgetett. Miért nem válaszol?

-         - AARON! – kiáltottam be a csukott ajtón…