50.rész

Nem hittem volna, hogy egyszer idáig is eljutok evvel a bloggal, de íme mégis itt van az 50. rész. Ez engem kicsit sokkolt, de nem tudom, ti hogy vagytok vele. Na de nem húzom az időt, jó olvasástŰ! Komiban várom a véleményeteket^^

Derek kezét megfogva indultam el a szobám felé. Aaron azóta nem került elő, hogy kiment az étkezőből, pedig eltelt pár óra. Aggódtam érte, habár tudtam, hogy tud vigyázni magára. Próbáltam kiűzni a sötét gondolatokat a fejemből. Biztos csak duzzog valahol és rám haragszik, mint általában. Viszont már késő volt. Valahogy teljesen összezavarodott az időérzékem, mióta vámpír lettem, habár most emberi időben számítva volt késő, de mindenki fáradt volt. Úgy gondoltuk mindenkire ráfér egy kis pihenés és majd másnap kitaláljuk, hogy hogyan oldjuk meg a Valencia problémát.

Tehát a barátom kezét fogva, a fogadott bátyám társaságában indultam ki az ebédlőből.

-         - Sophia! - hallottam meg Stephanie hangját, mire felé fordultam. - Ugye mondanom sem kell, hogy Mattről senki sem tudhat, aki ismerte! - kicsit meghökkentem, igaz számíthattam volna erre, de igaza volt, úgyhogy bólintottam. 

-         - És a szülei? – jutott eszembe hirtelen.

-         - Ők a legkevésbé. Próbáld meg beleképzelni magad a helyükbe. Halottnak hiszik és meggyászolták a fiukat, most már megtanultak együtt élni a hiányával. Mi lenne, ha most hirtelen megtudnák, hogy mégis él, mekkora sokkot kellene átélniük? – nézett rám. Megértettem, tényleg butaság volt azt hinni, hogy nekik tudniuk kell róla.

Visszafordulva a barátom felé, csendben indultam el újra a két fiú társaságában. Utána sem szóltunk egymáshoz. Rosszul éreztem magam amiatt, hogy Matt már nem lehet együtt a családjával. Már annyira beleéltem magam, hogy hogyan fogom megosztani ezt Samanthaékkal, de végül mégsem jön össze. Sőt. Valamiért még bűntudatom is van, amiatt, hogy én tudhatok róla, mások pedig nem. Pedig ott van Jenna és Tesa is, akiknek megígértem, hogy mindent elmondok, és persze rögtön akadályba ütköztem. Miért?

-         - Elena. – felkaptam a fejem. Nagyon régen nem szólított így senki. Halványan elmosolyodtam.

-         - De rég hallottam már ezt. – motyogtam magam elé és a Mattre sandítottam, mereven nézett maga elé, mintha azt próbálná megállni, hogy rám nézzen.

-         - Aaron elmondta, hogy mit ígértél a lányoknak. – Hm? Aaron? Mikor? És egyáltalán miért? Vagy számított rá, hogy így cselekszem? Egyszer tuti rá fogok szállni arra a srácra. Csendben hallgattam őt. Végre rám nézett. – Kérlek, semmi esetre se mondj rólam semmit Jennanak és minthogy, ha Teresanak elmondanád, Jenna is megtudná, így neki se. Kérlek. – Úgy tűnik, valóban titkolóznom kell előttük.

-         - Rendben. – sóhajtottam. – De biztos vagy ebben? Biztos nem akarod, hogy Jenna tudjon róla? – vontam fel a szemöldökömet aggódva.

-         - Biztos. – fordította ismét előre a fejét. – Szeretném őt elfelejteni és szeretném, ha ő is elfelejteni, és továbblépne. – motyogta maga elé, és azt hiszem ez csak hozzám jutott el teljes mértékben. 

Bólintottam, majd intettem, hogy menjünk tovább a szobáink felé. Az enyém pont a folyosó közepén volt, azonban azok, amiket a fiúk kaptak a folyosó végi ablak két szélén volt, egymással szembe. Odáig kísértem őket és karba tett kézzel megálltam az ablak előtt.

-         - Hát, megérkeztünk volna. – mosolyodtam el. – Íme itt vannak az új szobáitok. – tártam szét a karom, közben futtában kilestem az ablakon.

Belém rekedt a szó. Az ablak a kertre nézett, és a kerti pavilon lépcsőjén egy ücsörgő alakot vettem észre. Nem viselt semmit, csak egy egyszínű inget és farmernadrágot, miközben igencsak hideg volt. Seperc alatt felismertem. Aaron volt az.

-         - Azt hiszem… innen magatok is boldogultok. – mondtam el sem fordítva a tekintetemet az ablakról. – Jó éjszakát, nekem még van egy kis dolgom.

-         - Dolgod? – nézett rám Derek. – Ilyen későn? – bólintottam.

-         - Menj csak. – mosolyodott el halványan Matt. Igen ő mindig tudta, hogy mire gondolok.

Átöleltem a fogadott bátyámat, majd adtam egy csókot a barátomnak és besiettem Aaron szobájába. Aztán a kert felé vettem az irányt.

Már akkor is igencsak szürkült, amikor megláttam Aaront, de mire leértem (!) addigra már szabályosan sötét volt. Összefogtam magamon a kabátomat, amit futtában kaptam magamra, és lassan a bátyám felé lépkedtem. Ezen a hideg január végi estén ropogott a hó a talpam alatt és jeges szél kapott a hajamba. Aaron biztos észrevette, hogy jövök, de még csak fel sem nézett. A térdeire támaszkodva bámulta a földet és nem zavartatta magát semmi miatt. Lesöpörtem mellőle a havat a lépcsőről és oda ültem, majd a vállára terítettem a plédet, amit magammal hoztam. Ahogy megérintettem a bőrét, jég hideg volt, még a vámpírokhoz mérten is. Teljesen átfagyott, tudtam. De ő még arra sem reagált semmit, ahogy ráterítettem a meleg takarót. Mivel én is fáztam bebújtam mellé a takaró alá és a vállára hajtottam a fejem. Ez ellen sem tette semmit. Csak ült szótlanul és bámult maga elé.

-         - Nagyon hideg van, teljesen átfagytál. – szólaltam meg halkan és magamhoz szorítottam az egyik kezét, mintha avval fel tudnám valamennyire melegíteni. Továbbra sem szólt egy szót sem. Rosszul esett. Lesütöttem a szemem és közelebb húzódtam a bátyámhoz. – Sajnálom, ha mindeddig azt vetted le a viselkedésemből, hogy nem számítasz nekem. – kezdtem bele egy nagy levegővétel után. – Bocsáss meg, ha úgy tűnt így érzek irántad, de kérlek, hidd el, hogy nem így van. – néztem rá.

-         - Nekem nem úgy tűnt. – morogta maga elé fel sem nézve. – Annak ellenére, hogy Matt nem is a bátyád, valahogy nekem nagyon is úgy tűnik, hogy sokkal többet jelent számodra.

-         - Igen, Matt nagyon sokat jelent számomra. Neki köszönhetem azt, aki vagyok. Ő mindig közel állt hozzám és azt hiszem ez ezután sem fog megváltozni… De te az ikertestvérem vagy és neked is nagyon sokat köszönhetek…

-         - Tehát csak hálából érzel irántam bármit is? – horkant fel. –Mert akkor, köszi, nem kérek belőle. – még mindig nem nézett fel, csak bámult továbbra is maga elé. 

-         - Nem! – csattantam fel. – Épp ezt akarom elmondani, de úgy látszik, ez téged nem érdekel! – felpattantam és karba tett kézzel elindultam vissza a házba.

-         - Sophia! – kiáltott utánam, de nem néztem vissza, csak felmentem a szobámba és megpróbáltam nem gondolni erre az estére...