49.rész

Először is köszönöm, hogy ilyen türelmesen vártatok erre a részre és remélem, hogy azért viszonylag kevesen pártoltatok el tőlem a késésem miatt. Őszintén nincsen igazi mentségem rá, most mondhatnm azt, hogy tanulnom kellett, me végül is kellett, de az olyan sablonos duma lenne, csak egyszerűen annyit mondok, hogy sajnálom és róbálom nem túl sokáig húzni a dolgot :3 Másodszor azt szeretném megköszönni, hogy azért ez alatt az idő alatt is néztétek a blogomat és immáron több mint 100-zal átléptük a 8000 oldalmegjelenítést és megvan a következő ezres! I <3 my readers! Csak ennyit tudok mondani. Nah de akkor itt is van az új rész :D Remélem azért tetszeni og, komiban várom a véleményeteket^^ Lécci írjatok^^

*Selena szemszöge*

- Gyere be! – szólt ki Steph az ajtón kívül állónak, mire az ajtóra függesztettem a tekintetemet. Ő pedig belépett…

Az első pillanatban, amikor megláttam, nem kaptam levegőt és nem tudtam hinni a szememnek. Nem tudtam felfogni, hogy Ő áll ott. Egyszerre voltam boldog és döbbent. Aztán minden döbbenetem szertefoszlott. Karba tettem a kezem és fölényesen néztem az érkezőkre valamint a többiekre. Ugye nem hitték el, hogy átverhetnek?

-         - Jól van, Ciel, elég lesz! – horkantam fel. – Elsőre sem volt túlságosan jó poén, de másodjára még unalmas is! – mondtam ki kerek perec a véleményemet, majd lehuppantam a helyemre. Ennél többet nem kívántam foglalkozni a dologgal. Derek kivételével mindenki totál értetlenül bámult rám. Jah igen! Teljesen kiment a fejemből, hogy csak a barátom tudott a Cielék-féle viccről – Ne mondjátok,  hogy bevettétek? – hüledeztem végignézve a családomon. Az ál-Matt értetlenül bámult. – Ez itt nem Matt! – Elkerekedett szemeket meresztettek rám. – Ez csak Ciel és Yvett hülye vicce, amit már másodjára sütnek el. Tudom, hogy itt vannak!

-         - Miről beszélsz, Sophia? – lépett oda hozzám anya és úgy nézett rám, mintha valami baj lenne a fejemmel. Lehet, hogy neki volt igaza… Értetlenül bámultam a szemébe. Aggódott. Csak tudnám, hogy miért. – Hamsworthék még azelőtt elmentek, mielőtt te. – Most én néztem kérdőn.

-         - Ő tényleg a VALÓDI Matt. – mondta nyomatékosan hangsúlyozva a valódi szót.

Ledöbbentem. Megint. Rápillantottam Mattre, aki részint értetlenül, részint csalódottan tekintett rám. Alaposan szemügyre vettem és úgy tűnt valóban az igazi… vagyis nem az igazi, mert a vér szerinti bátyám az igazi, az Aaron… tehát a fogadott… Áhh hagyjuk, totál belekavarodtam. Tehát az igazi Matt állt előttem. Halványan elmosolyodtam, amit ő is viszonzott, a rég nem látott Mattes mosolyával.

-         - De… de hogy? – kapkodtam a tekintetemet ide-oda.

Kezdett nagyon elegem lenne abból, hogy így játszadoznak velem és igencsak a tűréshatáromon voltam. Miért kell folyton felhozni Mattet? Vajon ő most tényleg a valódi Matt, vagy megint csak kamu? Ha ez így van, és komolyan hisztizni fogok! Felálltam, hogy nyomatékosítsam a szavam. Aaron felsóhajtott. Úgy tűnik, végre magyarázatot kapok a helyzetre.

-         - Sajnálom, Sophia. – mondta. – Egyetlen pillanatra vettem le rólad a szemem. – MI?! Nah, álljunk csak meg?! Ez meg miről beszél? Nem vágom. Nem Mattről kéne beszélnie? Asszem’ megint elvesztettem a fonalat… Közbe akartam szólni, hogy  közölje már, hogy miről beszél, de nem volt rá időm. – Akkor történt a baleset. – végül is nem kellett közbeszólnom, mert megkaptam a válaszomat. Tehát egyből belevágott a magyarázatba. Gratulálok Aaron. – Azt hittem véged van, de te megősztad egy karcolással, azonban Matt… Hát ő nem volt ilyen szerencsés. – sóhajtott fel és a mellette álló srácra mutatott, aki zavartan vigyorogva elfordult. akaratlanul is elmosolyodtam. Milyen rég nem láttam ezt a reakciót… - Amikor láttam, hogy mennyire kikészít az állapota, akármennyire is vetélytársamként tekintettem rá – sandított a fogadott bátyámra. – odavittem Stephaniet és ő megállapította, hogy olyan ellátással, amit a kórházban végeztek, nem fogja túlélni.

Teljesen elkomorodtam, Mattre pillantottam, de úgy tűnt őt nem igazán érinti meg a dolog. Ez teljesen rá vallott. Akármi is történt, mindig azt helyezte előtérbe, hogy én jól vagyok-e, magáról teljesen megfeledkezett. Ezer meg ezer esetet tudnék felsorolni, hogy példával szolgáljak eme megállapításhoz. Például, amikor a tavon korcsolyáztunk és beszakadt alattam a jég, ő meg valahogy gyorsabb volt, ellökött és helyettem esett bele, majd kapott tüdőgyulladást. Aztán meg amikor öt-hat évesen kiestem a hintából és meg elém ugrott, és ráestem, ő meg enyhébben összeverte-törte magát. És ez csak a kezdet…

-         - Akkor elkövettem a következő hibámat. – sóhajtott fel Aaron. – De erre csak később jöttem rá. Annyira kiakadtam azon, amit Stephanie kiderített, hogy nem tudtam józanul gondolkodni. – elfordította a tekintetét, úgy tűnt nehezére esik kimondani a következő szavait. Ennyire próbálná magát tartani a hideg képhez, amit magáról mutatni akart? – Valahogy csak te jártál a fejemben és az, hogy mennyire magad alatt lennél, ha Matt meghalna. Úgyhogy magammal hoztam ide őt, helyette pedig megalkottam a mását jégből, amit csak hosszas munka után tudtam minél élet hűbbre megcsinálni, de így halottnak nyilvánították. – kínosan elfordította a tekintetét. - Mikor hazahoztam Steph jól lehordott, amiért nem gondolkoztam. Azt mondta, ha már megtettem, akkor egyszerűen csak el kellett volna hoznom, mert akkor eltűntnek nyilvánítják, és akkor, ha felépül, akkor azt mondhatják, hogy meglett. De így tönkretettem az életét. – Matt megveregette az ikertestvérem vállát.

-         - Nyugi van, Aaron. – vigyorgott. – Én megvagyok…

-         - Szerinted miattad aggódom? – horkant fel Aaron és fintorogva elrántotta a vállát, majd felém fordult. – Egy szó, mint száz, itt szedte össze magát az elmúlt időszakban és most volt itt az ideje, hogy megtudd. – unta meg a szövegelést. 

Kérdőn néztem rá a rövid verziót hallva, de aztán legyintettem és odaléptem a bátyáimhoz. Ide-oda kapkodtam a fejem köztük, de végül is sikerült döntenem és először Matt nyakába ugrottam. Olyan régen vágytam már erre a pillanatra, olyan régen hiányzott már az érintése. Az a sok végigzokogott nap, mintha már ezer éve lett volna. Az a sok fohász, amit azért mondtam, hogy Matt itt legyen és segítsen megtalálni a válaszokat, mintha sosem történt volna meg. Ott állt előttem és szorosan magához ölelt, a maga teljes valójában. Mérhetetlenül boldog voltam. Könnyek árasztották el a szememet, de ezek már korántsem érte, hanem neki hullottak. Örömkönnyek voltak.

-         - Ugye tudod, hogy nagyon hiányoztál… - suttogtam sírós hangon, s a pólójába kapaszkodtam. Soha többé nem akartam elengedni.

-         - Te is nagyon hiányoztál nekem. – mondta halkan és megsimította a hajam. – Te vagy a kedvenc húgom. – mondta, mire Aaron megköszörülte a torkát. – Még ha nem is vagy a vérszerinti testvérem. – tette hozzá, hogy kijavítsa magát, mire akaratlanul is elmosolyodtam. Úgy tűnik, van egy kis nézeteltérés a két tesóm közt, de tán csak kiheverik egyszer. 

Elengedtem Mattet és az ikertestvéremhez léptem. Ránéztem és elmosolyodtam. Zsebre tett kézzel, a tőle megszokott hideg, lesajnáló tekintettel viszonozta a pillantásomat.

-         - Köszönöm… - suttogtam, majd őt is átöleltem. Felsóhajtott és elfordította a fejét, de azért félszegen átkarolt. Tőle ez is nagydolognak számított. – Hogy tudnám ezt meghálálni neked? – suttogtam a fülébe, hogy csak ő hallhassa. Elengedett és ismét zsebre tette a kezét és még jobban elfordult tőlem. 

-         - Már megtetted. – mondta hidegen. – Amikor leleplezted Rachelt. – magyarázta értetlen tekintetemet látva. Majd lehajolt hozzám. – Amúgy meg nem kell megköszönnöd, csak azért tettem, mert a bátyád vagyok, habár kötve hiszem, hogy akár egyszer is úgy fogsz rám tekinteni, mint rájuk. – suttogta a fülembe Derekre és Mattre pillantva, mire elkomorultam és lesütöttem a szemem. Ő pedig intett, majd sarkon fordult és kiment a teremből. Szomorúan néztem utána. Ha tudnád, hogy ez már rég megtörtént… Hogy legalább annyira felnézek rád, mint Mattre, sőt talán, köztünk sokkal erősebb lehet ez a kapcsolat, hisz ikrek vagyunk… De ezt neked is tudnod kéne… Akkor miért vagy hozzám ilyen hideg?

Érintést éreztem a vállamon, odafordultam és elmosolyodtam. Derek állt előttem Bíztatóan mosolyogott. Úgy tűnt ő is örül annak, hogy örülök. viszonoztam a mosolyát és átöleltem, majd a nyakát átkarolva megcsókoltam. Tényleg boldog voltam, hisz mind a három srác, aki a lehető legfontosabb az életemben, tanúbizonyságát adta, hogy én is fontos vagyok számára.

A csók után mosolyogva néztem körbe a családomon. Derek átkarolta a derekamat. Matt irigyen pillantott a fiúmra. Elvigyorodtam.

-         - Ha jól tudom, hivatalosan még nem is ismeritek egymást. – mondtam mosolyogva, majd a barátomhoz fordultam. – Derek, ő itt Matt Grace, a fogadott bátyám. – mutattam be, majd Mattre néztem. – Matt, ő itt Derek Wongst…

-         - A barátja. – vigyorodott el Derek és a kezét nyújtotta a bátyámnak, ő pedig némi vonakodás után megrázta.

-         - Örvendek. – mondta a szokásos Matt-vigyorával, majd ujját fegyelmeztetően felemelte. – De ha meg mered bántani, akárcsak egyszer is, akkor futhatsz akár a világ végére is, én megtalállak és kicsinállak. – mondta fenyegetően, mire Derek kissé hátrahőkölt és heves bólogatásba kezdett. Matt elvigyorodott, majd megveregette a fiúm vállát. – Csak hülyültem, nehogy már ilyen komolyan vegyél.

Mindannyian nevettünk és jól szórakoztunk. Talán csak bennem volt egy kis komorság. Rosszul éreztem magam, amiért Aaron nem volt köztünk. Megfogadtam, hogy valamivel kiengesztelem, és a tudtára adom, hogy ő is ugyanolyan fontos számomra, mint Derek vagy Matt…