48.rész Szülinaaap!^^

Nem tudom mennyire tudjátok elhinni, de ma egy éve kezdtem el ennek a blogomnak az írását. Én speciel még nehezen tudom felfogni, annak ellenére, hogy már legalább két hete készülök erre az évfordulóra. Hát igen, Selena Grace története immár egy éves lett! BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT neki és az egész történetnek!^^ Az egy év alat sok minden történt. A mai napig majdnem 7800-szor látogatták meg a blogot és ebből 6800 csak június óta, valamint 10 renszeres olvasónk gyűlt össze :D. Nagyon örülök neki, hogy ennyire tetszik Nektek. Azóta már két új blogot kezdtem el, a legújabbat kb egy hete (nem tudom, hogy ide linkeltem-e már, ha nem akkor: My revenge ) ,de úgy tűnik eddig ez az egyik legjobban sikerült történetem :D De nem is szaporítom tovább a szót mára egy különleges évfordulós résszel készültem, remélem nem fogjátok az eddig történtek után kicsit uncsinak tartani a témát. (ígérem utoljára jön fel^^) és remélem tetszeni fog :d Jó szórakozást! Komiban várom a véleményeteket! ^^

*Matt szemszöge*

17 évvel korábban…

A vacsoraasztalnál ültünk és családias hangulatban vacsoráztunk. Olyan volt, mint bármely másik este. Apa beszámolt a napjáról anyának, ő pedig bólogatva hallgatta. Arcuk derült volt. Aztán én következtem. Arról kellett mesélnem, hogy mi történt velem az óvodában, hiszen alig múltam öt éves. Szinte pontosan ugyan olyan volt, mint minden másik este… legalábbis eleinte úgy tűnt. Mindmáig emlékszem arra a napra és sosem fogom elfelejteni. Akkor gyökerestül megváltozott az egész életem…

A beszámolóm közepénél jártam, amikor megszólalt a csengő. Értetlenül néztünk egymásra, hisz már hét óra is elmúlt, ráadásul már elég sötét volt, így fogalmunk sem volt ki jöhetett olyankor. Rendes kisgyerekhez méltóan felpattantam a székről.

-         - Kinyitom! – kiáltottam vigyorogva és a bejárati ajtóhoz rohantam. A kilincs éppen hogy szemmagasságban volt nekem. Belecsimpaszkodtam és kinyitottam az ajtót. – Estét! – intettem vigyorogva anélkül, hogy szemügyre vettem volna az érkezőket. Aztán le is fagyott a mosolyom.

-         - Ki az kicsim? – hallottam meg anyu hangját, de én csak a fejemet ráztam. Nem tudtam válaszolni.

Az előszoba világításában alaposan meg tudtam szemlélni a látogatóinkat. Megijedtem. Először egy hófehér bőrű, sápadt arca, mélykék szemű nőt pillantottam meg. Haja hosszú volt, göndör és vörös, arcába hullott tincsi csapzottak voltak. Szemei alatt elfojt fekete festék volt, arcán könnyek patakzottak. Kezében egy pólya volt, csak sejteni tudtam, hogy mi lehet a pólyában. Amilyen alacsony voltam nem láttam rá. A hölgy mögött egy komor férfi állt és átkarolta a partnere vállát. Arca szögletes volt és borostás, haja nem volt túl hosszú, csak egy két tincs hullott a homlokába. Szemeit nem láttam, alulról nézve csak keskeny csíkként emlékszem rá.

-         - Matt! Ki érkezett? – hallottam meg ismét anyu hangját, de most a hanghoz a szék csikordulása is párosult. Elindultak felém.

-         - N… Nem tudom… - dadogtam. – Egy ijesztő néni és bácsi… - mondtam, de addigra már mindketten odaértek. Anya a vállaimra tette a kezeit, én pedig felnéztem. Arcán furcsa arckifejezés volt. Úgy nézett ki, mint aki nem érti a helyzetet.

-         - Mit kerestek itt? – kérdezte apu.

-         - Szükségünk van a segítségetekre. – mondta a komor férfi az ajtóból. Anya a síró nőre pillantott.

-         - Gyertek be! – mondta lágy hangon és elhúzott engem is az ajtóból. 

Mindannyian ott ácsorogtunk az előszobában, amíg a vendégeink levették a kabátjukat. Egy kis időre a pólya anyuhoz került, ő pedig átkarolta. Aztán a kis csomag hirtelen felsírt.

Érdeklődve kaptam oda a fejem, de akárhogy pipiskedtem nem láttam mi lehet az. Felálltam egy székre és onnan lestem meg. A pólyában egy kisbaba volt. Egy gyönyörű szép kislány. Nemrég születhetett. Vékonyszálú göndör barna babahaja volt és hatalmas zöld szemei. Bőre hasonlóan világos árnyalatú volt az őt kezében hozó hölgyé (aki feltehetőleg az édesanyja volt, és mint utóbb kiderült valóban), habár picit sötétebb. Arcát sírás torzította, de amint megnyugodott aranyos kis mosoly terült szét kis pofikáján. Rögtön megtetszett nekem a kisasszony. Aztán az édesanyja ismét a kezébe vette és néhány percig halkan diskurált anyuékkal. ŐK pedig csak bólogattak, majd anyu felém fordult.

-         - Matt. – szólított meg és leguggolt hozzám a vállamat megérintve. – Nekünk most fontos megbeszélnivalónk van a nénivel és a bácsival, szaladj fel a szobánkba és nézd addig a tévét, rendben? Nem olyan sok időről van szó. – mosolyogott én pedig bólintottam. Szemem sarkából a furcsa párt nézegettem.

Aztán eleget tettem édesanyám kérésének, habár a kíváncsiság borzasztó szörnyecskéje ott toporgott bennem, hogy kihallgassam őket. De nem tehettem, hisz megtanultam, hogy illetlenség. Felmentem anyáék szobájába és az ágyukra hasalva bekapcsoltam a tévét, azonban egy műsor sem tudott lekötni. Egyre csak azon járt az agyam, hogy miről beszélgethetnek anyáék az ijesztő nénivel és bácsival, mégsem mentem le hallgatózni. Hosszú idő után hallottam meg anyu hangját, lehívott. Izgatottan szaladtam le a lépcsőn, úgy hogy majd’ lecsúsztam. Mire leértem a néni és a bácsi szedelőzködtek. A baba anya kezében volt és ő pedig a kislány arcát simogatta. Apu komoran kezet rázott a férfival, majd a hölgy a kislányhoz lépett és homlokon csókolta, szemeiből még mindig patakzottak a könnyek. Nem értettem a helyzetet. Aztán a néni és a bácsi kiléptek az ajtón, apa kikísérte őket, a nőt úgy kellett támogatni, mert úgy tűnt alig áll a lábán. Értetlenül bámultam a becsukódó ajtót, majd kérdőn néztem anyára.

-         - Miért hagyták itt a kislányt? – anyu erőltetetten elmosolyodott és leguggolt hozzám, úgy hogy láthassam a kisbabát. Szemei le voltak csukva aludt. Talán ezért is nem sírt, amikor az anyukája elment.

-         - Matt, ő itt Selena, mostantól velünk fog lakni. – mondta.

-         - Akkor ő a testvérem? – kerekedett el a szemem és a kislányra bámultam. – A néni és a bácsi hoztak nekem egy hugit? – kérdeztem mosolyogva és némileg ujjongva, majd megpusziltam a kislányt. Anyu megsimította a hajamat és erőltetettem elmosolyodott.

-         - Igen, ő most már a húgod. – bólintott, majd tekintete az ajtóra révedt és szomorúság csillant meg benne. Akkor még nem értettem…

Amikor nagyobb lettem anyáék elmagyarázták nekem, hogy kik voltak azok az emberek és, hogy miért hagyták nálunk Selenat. Elmondta, hogy a kislány veszélyben volt és hogy az édesanyjának muszáj volt olyan helyre vinnie, ahol biztonságban van. Amikor mindezt elmondta elhatároztam, hogy mindenáron meg fogom védeni mindentől a kishúgomat. Mert annak tekintettem, a vérszerinti húgomnak. Testvéremként szerettem és ő nem is tudhatta, hogy valójában nem vagyunk testvérek.

Teltek-múltak az évek. Selena gyönyörű szép leánnyá cseperedett. Büszke voltam rá, hogy a bátyja lehetek. Az ígéretemnek is eleget tettem, miszerint mindentől megvédem, legalábbis úgy gondolom. Sőt. Már-már kezdtem azt érezni, hogy túlságosan is óvom mindentől és ezt ő is éreztette velem. De ettől függetlenül nála jobb testvére sosem lehetett volna az embernek. Őszintén szólva, egy idő után már azt is elfelejtettem, hogy nem is vagyunk igazi testvérek és ehhez nem is kellett olyan túl sok idő. Mindennél jobban szerettem Selenat és az speciel teljesen kiakasztott, amikor az a Marko srác kikészítette. Legszívesebben megöltem volna, de nem tettem. De azért megkapta tőlem, amit érdemel és távol tartottam tőle Selt.

Miután jól kiosztottam azt a Marko gyereket, úgy döntöttem ideje felvidítanom a húgomat is. Szerveztem neki egy bulit az egyik barátomnál, amin természetesen csak a legkedvesebb ismerősei vettek részt, mint például a legjobb barátnői Jenna és Teresa. Az egyik haverom segítségével még azt is elintéztem, hogy a kedvenc zenekara játsszon a bulin, habár ráment háromhavi fizetésem, de megérte. Sikerült nagyon boldoggá tennem evvel. Éjszakába menően buliztunk és úgy tűnt sikeresen elfelejtettem vele azt a taplót. Örültem neki, hogy boldog.

A partinak éjjel kettő körül lett vége, de mi az utolsók között mentünk el körülbelül egy órával később. A hazaút alatt a húgom örömujjongása volt a műsor, de én örültem neki. Sikerült boldoggá tennem és ez nekem elég volt. Ennek ellenére egyazon napon tönkre is tettem az életét…

Én vezettem. Elég volt egy pillanatra elfordulnom, mire egy kereszteződésnél egy gyalogos lépett ki az útra oda sem figyelve a közlekedő autókra. Mikor a sötétben észrevettem, félrerántottam a kormányt, nehogy elüssem, de abban a pillanatban arról az oldalról, ahol én ültem egy részeg kamionos belénk hajtott. Arról a napról ezeken a képeken kívül egyetlen emlékem maradt. A húgom sikoltása…

Hetekkel később tértem magamhoz és már nem ott voltam, ahol lennem kellett. Egy üres szobában feküdtem, és alig éreztem élőnek magam. Borzalmas érzések gyötörtek. Azt hittem a húgom meghalt, de később egy, Selenaval egyidős srác tudatta velem, hogy nem, a húgom még él, sőt a balesetet pár karcolással megúszta. Azonban engem mindenki halottnak hisz és egy bizonyos körben így is kell maradnia. Csak pár ember tudhat arról, hogy nem haltam meg. Én persze rögtön látni akartam Selenat, de nem lehetett. Ki kellett várnom a megfelelő alkalmat…

Kitárult az ajtó.

-         - Gyere be! – hallottam meg Stephanie von Darkstein hangját és nagy levegőt vettem. Zsebre tett kézzel, a lehető leglezserebben léptem be a hatalmas helyiségbe és felnéztem. Itt volt az idő…