2013. augusztus 19., hétfő

41.rész

Háát kicsit késve, de megérkezett az új rész^^. De először is úgy tűnik igen szoros a verseny Derek és Aaron közt a szavazáson. Támogassátok kedvenceteket továbbra is, mert ha holtverseny alakul ki, akkor újabb szavazást indítok (természetesen a két nyertes közt) és így sajnos a győztes szemszögéből írt rész is csúszni fog. Hajrá a kedvenceteknek!^^ Másodjára, továbbra is kampányolok magam mellett a versenyen, lécci szavazzatok (mintha olyan sok esélyem lenne a győzelemre, de nem akarom úgy érezni, hogy nem tettem érte semmit :D). Na, de mindent egybevetve jó szórakozást!^^

Amikor felébredtem már a szobámban voltam. Nem sok fogalmam volt arról, hogy az esti nagy öröm után hogy kerültem oda, csak azt tudtam, hogy még mindig a koszorúslányruhámban voltam. Kidörgöltem az álmosságot a szememből, gondolom jól szétkenve magamon a maradék sminket. A hajam úgy állhatott, mint a szénaboglya, ruhám teljesen össze volt gyűrődve. Csak azon csodálkozom, hogy a cipőmet egyáltalán levették rólam. Felültem az ágyamon és a szemem sarkából valami mozgást vettem észre. Reflexből egy jég tőr termett a kezemben, de hamarosan el is tüntettem azt. A mozgolódó Derek volt. Az íróasztalomra hajolva aludt és épp megfordult. Nem sok fogalmam volt róla, hogy mennyit láthatott belőlem az éjszaka, de remélem, nem lesznek rémálmai. Halkan felkeltem és egy kupac ruhát magamhoz véve a fürdőszobába arasztoltam.
Letusoltam és átöltöztem. Mivel nem túlságosan válogattam, hanem csak felkaptam néhány ruhadarabot, így egy hosszú farmert és a hidegre való tekintettel egy kötött pulcsit vettem fel, amiről egy bagoly tekintett kifelé. (Később felhúztam egy szürke tornacipőt is, mert nem akartam papucsban rohangálni a házon belül.) A hajamból nagy nehezen kikeféltem az előző nap ráfújt tonnányi hajlakkot (az afféle még akkor is nézzünk ki jól, ha mi tesszük tönkre az esküvőt, életmódot élem, úgyhogy egy csomót tettem a hajamra), majd egy hajgumival összekötöttem, hogy ne lógjon szanaszét. Egy tini otthoni viselete. Aztán mikor már valamennyire elégedett voltam a kinézetemmel, még mindig álmosan visszabotorkáltam a szobámba, ahol örömmel konstatáltam, hogy Derek is felébredt. Arcára gyönyörű mintázatot rajzolt az íróasztalomon heverő domborított borítójú könyv, amire ráfeküdt. Akaratlanul is elmosolyodtam.

-         - Mi ilyen mulatságos? – kérdezte félálomban, mire visszafojtottam a nevetésemet.

-         - Nagyon csini vagy. – mutattam az arcomra, jelezve, hogy nézze meg a sajátját. Hát nem nagyon vette a lapot, úgyhogy odasétáltam hozzá és az asztali tükrömet a kezébe adtam.

-         - Ah-ha. – értette meg. – Csak tudnám ki hagyta a könyvet az asztalon - vonta fel a szemöldökét.

-         - Kellett neked az íróasztalomon aludnod. – néztem rá nyomatékosan és visszatettem a tükrömet a helyére. Vagyis tettem volna, de Derek a csuklómat megfogva visszahúzott, majd a derekamnál fogva az ölébe rántott. Aztán megcsókolt.

-         - Valakinek vigyáznia kellett rád az este után - mosolygott bele a csókba.

-         - Miért mi történt este? – ráncoltam a szemöldökömet.

-         - Nem emlékszel semmire? – kérdezte csodálkozva, mire megráztam a fejem. – Huh… Hát akkor csodálom, hogy nem vagy másnapos. – nevetett fel.

-         - Mi? Másnapos? Ne szórakozz velem, soha egy pohárnál többet nem ittam. – kuncogtam.

-         - Akkor ezért lehet az, hogy annyira kikeltél magadból., ugyanis tegnap nem kevés csúszott le. El nem bírtam képzelni, hogy egy vámpír is képes ilyen szinten leinnia magát. – nevetett. 

Fülig vörösödtem szégyenemben. Sosem voltam az a fajta, aki minden éjjel bulizik és totál lerészegedik. Sőt. Megvetettem azokat, akiknek ez a szórakozásuk. Nem mellesleg Matt tuti kinyírt volna, ha ilyet teszek. Nagyon nehezen bírtam elképzelni, hogy én így tettem volna az éjjel, de hittem Dereknek. Mi oka lett volna hazudni nekem? Ráadásul az egész este kiesett, úgyhogy bíznom kellett benne.

-         - Ez totál gáz. – suttogtam szégyenteljesen. – És mennyire keltem ki magamból? – néztem fel félve Derekre, aki félresandított és elhúzta a száját. – Ugye nem olyan vészes? – kérdeztem ijedten.

-         - Neeem… nem olyan vészes… - válaszolt kínosan.

-         - Mondd már! – kértem kétségbeesetten.

-         - Hááát. Az asztalon táncoltál… Ciel nyakában ülve vitetted magadat körbe a teremben, hogy mindenki lássa, ki mentette meg Aaront a végzetes házasságtól… Aztán ennél fogva jól összebalhéztál Yvettel, akit később puszilgattál… Minden vendéget…

-         - Ne, ne folytasd! – emeltem fel a kezem, megálljt jelezve. – Csak azt mondd meg, nagyjából mikor mentetted meg a tömeget a társaságomtól? –sütöttem le a szememet.

-         - Úgy reggel hat körül. – gondolkodott el. – Aaron lassan már le akart fagyasztani. – nevetett fel, mire meglöktem a vállát.

-         - Ez nagyon égő. Hogy menjek így közösségbe? – sopánkodtam, mire megcsókolt.

-         - Engem nem érdekel mi történt az este, így is szeretlek. – emelte fel a fejem az államnál fogva és megcsókolt.

Csókja meleg volt és megnyugtató. Tudtam, hogy szeret, én is szeretem. De akkor még nem sejtettem, hogy milyen titok árnyékolja be a kapcsolatunkat. Sőt. Talán még ő sem sejtette minden részletét. Ha tudom, akkor talán nem így történtek volna az ezt követő események.

Miután befejeztük egymás szeretgetését, észrevétlenül átosontam a bátyám szobájába és csak reménykedtem, hogy nem lesz ott senki. Szerencsém volt. Halkan becsuktam magam mögött az ajtót és körbenéztem.
Akkor döbbentem rá, hogy még sosem jártam azelőtt Aaron szobájában. Egy srác szobájához képest rendezett volt, sőt mi több, rendezettebb, mint az enyém. Volt egy hatalmas ablaka, ami minden módon el volt sötétítve, ahogy csak lehet. A falakon képek lógtak, a polcok tele voltak holmikkal. A ruhásszekrényhez siettem és kinyitottam. Már-már azt hittem, hogy ott is gyönyörű oszlopban fognak állni a ruhák. De nem így volt. Mintha be lettek volna ömlesztve, úgy voltak begyömöszölve a polcokra az ingek egybecsavarva a nadrágokkal, a pólók szinte galacsinba gyűrve voltak bedobálva a szekrénybe. De nem túl sokáig időztem Aaron ruhatárának a tanulmányozásával, hanem csak óvatosan kikaptam valahonnan alulról (remélve, hogy ha összefutunk a nap során, nem veszi észre, hogy az övé) egy adag ruhát. Majd a gardróbot gondosan visszazárva kiosontam a szobából, vissza a sajátomba, még mielőtt valaki észrevehetett volna. A ruhákat odaadtam Dereknek reménykedve abban, hogy jó a méret, majd egy törölközőt a kezébe nyomva betessékeltem a fürdőbe. Sajnos anyuéknak vannak elvárásaik, elvégre főnemesi családból származunk, vagy mi? (Habár megnézném, ki titulálná a von Darkstein családot főnemesnek, ha nem félnének annyira tőlünk. Max nemesnek. (bár ezt a félelmet sem túlságosan értem, hisz míg egyesek képesek manipulálni az emberi érzéseket, felvenni mások alakját, vagy gondolatolvasók, addig a mi családunk csak a természeti elemeket uralja) Ennek ellenére továbbra is a piramis csúcsán áll a vámpírok között.) Mikor Derek végzett, együtt indultunk el az étkező felé reggelizni… öhm… akarommondani inkább ebédelni, mert már igencsak este hatot ütött az óra (vámpír időszámítás szerint dél volt). Egymás kezét fogva, nevetgélve lépkedtünk a folyosón.

-         - Látom, nagyon jól érzed magad. – hallottam a bátyám hangját a hátunk mögül. – Már-már azt hittem a tegnapiak után totál másnapos leszel, még a vámpír léted ellenére is. – lépett oda mellénk.

-         - Jaj, ne is emlegesd. Derek mindent elmesélt. – sóhajtottam zavartan, mire a fiú említésére Aaron szúrósan nézett rá. Asszem ismét elkezdődik a családunk Derek-utálata. Csak tudnám, miért nem bírják őt?

-         - Nem szeretnélek lelombozni, de az, amit mondtam, messze volt a mindentől. – húzta el a száját, mire szégyenemben fülig vörösödtem. 

Derek átkarolta a vállamat, Aaron pedig hirtelen védelmezőn ott termett mellettem. Csak a szememet forgattam. Kedvem lett volna megcsókolni a barátomat, de akkor az ikertestvérem tuti, hogy adni fogja magát. Lassan az étkezőbe értünk, ahol már ott voltak a szüleim. Természetesen most már anyu is szúrós szemmel nézte Dereket (apu szerintem legalább annyira nem volt képben, mint én, de nem hibáztatom, elvégre halandó ember, anya pedig nem mindig fárasztja a dolgaival). De azért mi is leültünk reggelizni/ebédelni, és természetesen anyáék is előhozakodtak az előző estével. Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna szégyenemben. Stephanie csak később csatlakozott hozzánk, pontosabban rontott be az ebédlőbe és egyenesen anyához rohant.

-         - Vanessa! – kiáltotta némileg idegesen. – Azt hiszem vendégeink vannak! – mire befejezte a mondatát már be is léptek a látogatóink.  

Anyu és Derek egyszerre pattantak fel a székükről. Az ajtóban Elizaila és Peter Wongst álltak…

1 megjegyzés: