Megcsókolt.
Azok a bizonyos lepkék, amik minden könyvben meg vannak említve, most az én
gyomromban is feltámadtak. Leírhatatlan boldogság töltött el. Az, az
ellenszenves érzésem, most teljesen a háttérbe szorult és nem tudott kitörni,
de nem is vágytam rá. Egy álomvilágba zuhantam és nem akartam felébredni.
Becsuktam a szemem és hagytam, hogy csókoljon… De egyszer csak elhúzódott és
elvált tőlem. Kinyitottam a szemem és csodálkozva néztem rá. Elpirultam és
hirtelen elfordultam, nem szóltam semmit, tele voltam furcsa,
megmagyarázhatatlan érzésekkel. Ismét ránéztem és gyengén elmosolyodtam. Mit ki
nem hoz belőlem ez a srác… Ő a földet bámulta, zsebre vágott kézzel és egy
kavicsot rugdosott.
-
Akkor…
szia. – mondtam halkan – Holnap találkozunk… a suliban. – fordultam a bejárat
felé és elindultam.
Elindultam
befelé, de félúton pár másodpercre megálltam, visszafordultam és láttam amint
int, majd elmegy. Kevert érzésekkel léptem be a házba. Anyuék otthon voltak és
az asztalnál ülve, aggodalmas hangon tanácskoztak valamiről, de nem értettem,
hogy miről. Anyu arca aggodalommal telített volt, míg apué ideges. Odamentem
hozzájuk, mire abbahagyták és természetest tettetve fordultak felém.
-
Mi
volt ma a suliban? – erőltetett egy gyenge mosolyt az arcára anya.
-
Semmi
érdekes. – vontam meg a vállam. – Mi történt? – fordítottam komolyra a szót és
rátértem arra, ami igazán érdekelt. Anyának ijedten rándult össze a szemöldöke.
-
Tudod,
csak azok a mocskos anyagiak. – rögtönzött idegesen és legyintett egy feltűnően
műt, mire apu hevesen bólintott.
-
Ah-ha
é-értem… - bólintottam egy nagyot és elindultam felfelé.
Tudtam, hogy
nem mondanak igazat. Matt halála óta csinálták ezt. Azóta nem értem őket.
Titkolóznak, és ha rákérdezek, mindig kamuznak, hogy ez meg az, mintha egy
átlagos család, átlagos problémája lenne. De én tudom, hogy nem erről van szó.
De miért? Miért csinálják ezt? Miért nem értek semmit? Egyre több a zavaró
tényező…
Felmentem a
szobámba és lehasaltam az ágyamra. Gondolkozni akartam, de annyi minden járt az
eszemben, hogy nem tudtam rendet tenni a gondolataim közt. Felkönyököltem és
szembefordultam a fallal. A falinaptárommal néztem farkasszemet. Egy keddi nap
vastagon be volt karikázva pirossal. Felálltam és odamentem a naptárhoz, majd
kiikszeltem a mai napot. Miután áthúztam a számot, valami furcsát éreztem
magamban, mintha egy másodpercre nem is én lennék… Mi ez? Majd az érzés, ahogy
jött, úgy el is illant. Szemtől szembe álltam a naptárral és boldogan
újságoltam el magamban, hogy már csak négy hét… Már csak négy hét van a
szülinapomig. A 17.-ig. Wow. Tudom, kissé gyerekes vagyok, de én várom. És nem
csak azért, mert hurrá, szülinapom lesz, hanem mert anyu azt mondta, hogy a
családodban – igen így beszélt, mintha az én családom, nem is az övé lenne – ha
valaki betölti a 17-et, az már nagykorúnak számít, még ha az országban nem is.
Eljöttem a naptártól és az órára néztem, ami 5-öt mutatott. O.o. Már öt óra?
Hosszú lehetett az út hazafelé! Leültem az íróasztalomhoz és elkezdtem megírni
a házimat. Igaz, hogy ez még csak a második tanítási nap volt, de már most is
sok házit kaptunk. Szuper. Mi lesz velünk ezek után? Egy órán keresztül
tanultam, aztán összepakoltam a táskámat. Csendben könyököltem az asztalomra,
majd a kezembe vettem és elmélyedve néztem az egyik tegnap kapott fényképet.
Csendbe borult a szobám. Legalábbis eleinte úgy tűnt. Szipogást hallottam.
Halkan kisétáltam a szobából és megálltam az ajtóban. Körbenéztem a folyosón és
füleltem Matt szobája felől jött a hang. Odaosontam. Az ajtó, résnyire volt
nyitva. Bekukucskáltam. Anyu ült Matt ágyán és egy fényképet szorongatva sírt.
A kép sarkát simogatta, miközben patakzottak a könnyei. Hát mégsem tette még
túl magát rajta? Akkor? Miért tetteti, hogy így van? Vajon miattam akar erős
maradni? Én meg miket vágtam a fejéhez tegnap! ... Halkan benyitottam, mire
anyu odakapta a fejét. Amikor észrevett, gyorsan letette a képet és megtörölte
a szemét.
-
Hát
te? – kérdezte viszonylag nyugodtan, de éreztem a hangján, hogy ha nem nyitok
be, bizony még mindig sírna, csak miattam nem teszi. Odasétáltam és leültem
mellé az ágyra. A vállára hajtottam a fejemet és kezembe vettem a fotót.
-
Nagyon
sajnálom, amit tegnap mondtam, nem gondoltam komolyan, csak… -
Könnyek
gyűltek a szemembe – annyira hiányzik. – már patakzottak a könnyeim. Anyu
átkarolta a vállam és magához húzott. Hagyta, hogy, mint kisgyerek hozzábújjak,
miközben zokogtam. Az állát a fejemre támasztotta és megsimította a hátam.
-
Tudom,
… nekem is hiányzik. – ő is sírt és vigasztalóan simogatta a hátam. Majd két
kezével megfogta a vállam és annyira eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen.
Én is a szemébe néztem, mire ő kitörölte a könnyeit. – Sel, erősnek kell
lennünk… ő sem… ő sem akarná ezt. – mondta én meg bólintottam. Újból megfogtam
a fotót.
-
Ezt
megtarthatom?
-
Persze…
Ő már úgysem veszi hasznát – egyezett bele, majd felálltam és visszaindultam a
szobámba.
A képpel a
kezemben. Ő pedig folytatta, amit csinált és bedobozolta Matt holmiait, néhány
szép emléken hosszasan elidőzve. Behajtottam magam mögött az ajtót és ugyanúgy
résnyire nyitva hagytam, mint korábban volt. Épp elindultam volna, amikor ismét
a sírására lettem figyelmes. Megint egy kép volt a kezében. Az ajtó mellett ácsorogva
néztem és törölgettem a könnyeimet. Matt… Majd becsuktam az ajtót és
visszamentem a szobámba…
Reggel ismét
a vekkerem csörgésére ébredtem, amit, ahogy felriadtam, avval a lendülettel
sikeresen le is löktem az éjjeliszekrényről. Felkeltem és megint az a furcsa
érzés töltött el, ami tegnap este. Mintha nem önmagam lennék. Most hosszabb
ideig tartott, mégis ahogy jött, úgy el is illant, nem mintha vágytam volna rá,
hogy tovább tartson. Elsétáltam a szekrényemhez és kiválasztottam egy sötétkék
farmert, egy fekete kockás blúzt valamint egy fekete kardigánt. A tükörhöz
mentem és mintha a hajam sötétebb lett volna a szokottnál, de valószínűleg,
csak a sötét ruházatom miatt láttam úgy. Kifésültem, majd balról eltűztem egy
fekete szatén rózsával és hagytam, hogy lágyan a vállamra hulljanak egyenes
tincseim. Felkaptam a táskám és lesiettem a konyhába. Anyu megint nem volt
itthon, csak a reggeli volt kikészítve és ez aggasztott. Épp leültem volna
reggelizni, amikor szólt a csengő. Az órára pillantottam. Korán volt. Miért
jöttek ilyen korán? Gyorsan bekaptam egy falatot, majd felkaptam a táskám és az
ajtóhoz siettem. Kinyitottam és ledöbbentem. Az ajtóban nem a lányok álltak,
hanem Nathaniel.
-
Szia.
– köszönt mosolyogva, mire megtorpantam.
-
Szia,…
hát te?
-
Gondoltam
elkísérlek a suliba – mondta lazán, zsebre vágott kézzel és szőkésbarna tincsi
közt rám pillantott.
-
Ööö…
- nem tudtam mit feleljek. Kicsit bizonytalan voltam a csók miatt és ott volt
az a rossz érzésem is vele szemben. – általában a barátnőimmel szoktam suliba
menni. Nem lenne szép dolog tőlem, ha most elmennék veled, ők meg pár perc
múlva megérkeznének és várnának rám. – mondtam, de egyre jobban erősödött
bennem az érzés, hogy inkább Nathtel mennék.
-
Beszéltem
avval a vörös hajúval ő meg a másikkal, ma én, kísérlek el. – villantott egy
félmosolyt. – Meg kell, hogy védjelek. – jegyezte meg olyan halkan, hogy nem is
hallottam.
-
Ah-ha
tehát szövetkeztetek ellenem? – mosolyogtam és megráztam a fejem. – Rendben, de
csak hogy tudd a „vörös hajút” Teresanak a „másikat” pedig Jennanak hívják.
-
Tőlem.
– vonta meg a vállát és körbenézett, mintha ellenőrizne valamit
-
Nekem
nem mindegy, ők a legjobb barátaim, és legszívesebben téged is ismét Jacobnak
hívn… - közelebb jött és lecsitított. Két kezével megfogta a vállaimat, majd
ismét körbenézett, mintha minden bokorban ellenséget sejtene.
-
Ne
szólíts így! – fordult felém és már-már gyilkos pillantással nézett a szemembe.
–Meg van az oka, amiért megváltoztattam a nevemet.
-
De
miért? –értetlenkedtem. Megint egy dolog, amit nem értek.
-
Az
nem fontos. Csak az a fő, hogy ne hívj így, rendben?
-
Rendben…
- bólintottam. Ez egyre zavarosabb lesz. Elengedte a vállam és megenyhült a
tekintete. Zsebre vágta a kezét.
-
Mehetünk?
– kérdezte lazán, mire ismét bólintottam. Elindultunk a suliba.
Szia!nagyon jó! :)) Kicsit hasonlít a Fekete Bárány-hoz. Ismered?
VálaszTörlésSzia! Nem nem ismerem, de felkeltetted az érdeklődésemet^^
VálaszTörlés