Avval a
különös tudattal feküdtem le, hogy a kisgyerekkori legjobb barátom egy és Az Új
Srác egy és ugyanaz a személy…
Reggel az
ébresztő csörgésére ébredtem. Mikor kinyomtam az órát észrevettem az
éjjeliszekrényemen a rózsás kavicsot és eszembe jutott az előző esti
felfedezésem. Felkeltem és az ablakhoz mentem, kezemben a kaviccsal. Az ég
borult volt, eső készülődött. Hurrá. Néztem a távolba és a mellemhez
szorítottam a követ. Majd eljöttem az ablaktól és felöltöztem. Egy hosszú
farmert, hozzá egy fehér topot és a hűvösre való tekintettel egy korallszínű
kardigánt vettem fel. A nyakamba kanyarítottam egy vékony virágmintás kendőt és
kiengedtem a hajamat. A táskámba betettem az esernyőmet, majd zsebre vágtam a
kavicsot és lesétáltam a földszintre. A tízóraim a konyhapulton volt, a hűtőn
egy cetli várt.
„Hívtak az irodából. Sürgős. Nem
tudom, mikor jövök. Reggeli az asztalon, ebéd a hűtőben. Puszi, Anyu. Ui.: Ha
nem érnék haza vacsorára, ne hagyd, hogy apád rábeszéljen a gyorskajára, inkább
csinálj te vacsit.”
Szuper.
Gyorsan megreggeliztem. Mire végeztem már szólt is a csengő. Felkaptam a táskám
meg a dzsekim és ajtót nyitottam.
- - Sziasz…
- köszöntem volna, mert gondoltam, hogy a lányok azok, de csak Jenna volt ott.
Értetlenül kapkodtam a fejem. – Hol van Teresa? – kérdeztem tőle.
- - Otthon…
Nem tudom mi lelte. Hablatyolt valamit a szüleiről, meg a munkájukról, meg hogy
ma nem mehet sehova, de közben olyan furcsa volt a hangja. Gyenge és félénk.
Nem a megszokott. Körülötte nem minden tiszta számomra. – elgondolkodtam. Én se
tudok többet Tesaról, mint Jenna. Olyan furcsa egy családja van. Titokzatos.
- - Értem.
Nyugodj meg, biztos nincs baj és én még kevesebbet tudok róla, mint te. – hát
igen, Teresa és Jenna már mióta az eszüket tudták legjobb barátnők voltak, én
az óta vagyok a barátjuk, mióta 7. előtt sulit váltottam és egy osztályba
kerültünk. – Még csak nem is találkoztam a szüleivel. – bólintott.
- - Velük
még én se találkoztam. – na, ezen, kicsit megdöbbentem. – De igazad lehet,
hagyjuk, az ő dolga… Mehetünk? – kérdezte majd elindultunk.
Csendben
mentünk egymás mellett és folyton Teresa járt az eszemben, teljesen kiment a
fejemből Jacob és Nathaniel. Mindig is olyan furcsa volt. Igaz, hogy
rábólintottam, hogy hagyjuk, de nem hagy nyugodni a dolog. Egyre több rejtélyes
dolog történik. A rég elköltözött Jacob visszatér, anyut hirtelen behívják az
irodába, ami igen ritka, Teresa meg a szüleire hivatkozva még csak nem is jön
ki a házból. Ez egyre érthetetlenebb…
Lassan
megérkeztünk a suliba és felmentünk az osztályterembe. Még volt pár perc
csengetésig, de mindenki a helyén ült, a tanár pedig idegesen toporgott a
tanári asztal mellett.
- - Örülök,
hogy szíveskednek befáradni, Miss Grace. Lennének szívesek és leülnének a
helyükre? – mondta érces hangon.
- - Én
is örülök az újfent találkozásnak Mr. Scrodge. – köszöntem enyhe gúnnyal és
némi unalommal a hangomban a tanárnak, majd mindketten leültünk.
- - Várjanak!
Hol a harmadik díva? Miss Night? Őt elhagyták? – nézett körbe. Na, igen a
triónkat mindenki ismeri, ha másról nem, rólam.
- - Teresa
beteg. – rögtönzött Jenna, de legalább a tanár belenyugodott.
- - Hehe,
beteg, mi? Belázasodott az égővörös hajától! – röhögött Marko a haverjaival,
mire egy gyilkos pillantást küldtem feléjük.
- - Akkor,
hogy mindenki itt van, beosztanám az idei laborpárokat, aztán csengetéskor
átmegyünk a laborba és most jelzem, hogy akkor már párokban kell lenni. –
mondta a kémiatanár.
Na, igen az
első ránk kémia volt és párokba osztottak minket. Persze, minthogy a tanárnak
nem volt jobb ötlete, így az osztálytermi ülésrend szerint osztott be minket,
ráadásul az ikrek, Michael és Michaela – az örök stréberek nem tudnák
elviselni, ha valaki náluk gyengébb eredményűvel kéne párban lenniük, így hát -
feltétlenül együtt akartak lenni, ezért Nathaniel lett a párom. Király.
Becsengettek. Felálltunk és összeszedtük mindazt, ami kémiára kell és
lesétáltunk a laborba, ami az alagsorban volt. Amikor beléptünk kiszemeltem
magamnak egy szimpatikus helyet és leültem. Vártam, hogy Nathaniel is
odatámolyogjon. Hamarosan meg is érkezett.
- - Szervusz,
Selena. – villantott egy édes mosolyt, hogy majd elolvadtam. – Megkaptad a
levelem? – nézett mélyen a szemembe és leült.
- - Megkaptam.
– válaszoltam, majd a zsebembe nyúltam és elővettem a kavicsot. – Szia Jacob. –
mondtam nem kerülve a tekintetét és a padra tettem a kavicsot. Ismét
elmosolyodott.
- - Látom,
végre megismertél. – mondta titokzatos hangsúllyal, majd a tábla felé fordult
és figyelt az órára.
Eleinte
csodálkozva néztem őt, majd én is tettem a dolgom és figyeltem az órára. Igen
az órára figyeltem. Pontosabban minél jobban próbáltam arra figyelni, valahogy
a suliban sem szabad henyélnem, jövőre le kell érettségiznem valahogy.
Az egész nap
így telt, legalábbis a suliban, én megpróbáltam minél kevesebb feltűnést
kelteni, de a tanároknak még így is meg van a véleményük rólam. szentül hiszik,
hogy csak azért vagyok csendes, csak azért nem kések az óráról, csak azért nem
beszélek vissza a tanároknak, mert gyászolom a bátyám. De amint kiheverem ezt
az egészet, visszatér a szemtelen, bajkeverő énem. És ezt még a tudtomra is
adták. Csak azt tudnám, hogy miért csak a rosszat látják bennem.
Suli után
Jennaval együtt indultunk haza, de a kapuban beleütköztünk Nathanielbe. Már
távolról is láttuk, de nem foglalkoztunk vele. Legalábbis én nem. Jenna annál
inkább. Ide-oda kapkodta a tekintetét közte és köztem, közben mosolygott.
Tudtam, mire céloz, de megpróbáltam nem figyelni rá. Nathaniel amúgy sem
foglalkozik velem, én miért tenném? Csak akkor döbbentem rá, hogy ebben
tévedtem, amikor odaértünk a kapuhoz és megállított bennünket.
- - Sziasztok.
– köszönt mosolyogva. – Sel van egy perced? – Jenna csodálkozva nézett rám,
evvel a már-ilyen-jóban-vagytok-és-én-erről-nem-tudok?-wow! nézéssel.
- - Ööö…
- Jen bíztatóan nézett rám és tátogva unszolt, hogy menjek már. – van. Menj haza
nyugodtan, nem kell megvárnod. – mondtam Jennanak gyenge mosollyal ( mit ki nem
hoz belőlem Nathaniel, jó ideje ez az első igazi mosolyom) – Este beszélünk. –
intettem neki, ő pedig elindult. Elégedetten mosolyogva
Nathaniel
elmosolyodott és megfogta a kezem.
- - Ha
a barátnőd…
- - Jenna.
– segítettem ki a fejemet rázva.
- - Tehát,
ha már Jenna nélkül kell hazamenned, hazakísérhetlek? Még mindig tudom hol
laktok. – mondta titokzatos arckifejezéssel.
- - Vettem
észre… na, de egye fene, hazakísérhetsz. – mondtam felszabadultam. Majd
hirtelen eszembe jutott valami. – Hohohó, várjunk csak! Azért kérdezted, hogy
van-e egy percem, hogy te kísérhess haza? Te kis mocsok! – löktem meg
játékosan, mire felnevetett.
- - Nem,
beszélni akartam veled, bár végülis így is fel lehet fogni a dolgot. –
vigyorgott – Indulhatunk? – nyújtotta a kezét és meg megfogtam. Még mindig
bennem volt az, az ellenszenves érzés, de a tudat, hogy ő végülis egykor a
legjobb barátom volt győzedelmeskedett.
Nagyon
lassan mentünk és végtelennek tűnt az út, mégis nagyon jól éreztem magam. Matt
halála óta talán először. Az egész utat végigbeszélgettük. Leginkább arról,
hogy mi történt velem, mióta elment és, hogy egyáltalán mi történt a városban.
Mindenről beszéltem neki, csak Mattről nem és azt észre is vette.
- - És
Matt? – kérdezte, mire kicsit megütköztem és megálltam. – Róla nem is
beszéltél. Mi van vele, összevesztetek? – könnyek gyűltek a szemembe, még ha
csak összevesztünk volna.
- - Matt…
- kezdtem erőltetett hangon és megpróbáltam visszafojtani a sírást. – Matt… - próbálkoztam
újra, de már nem bírtam tovább és kitörtek belőlem a könnyek.
- - Mi
történt, Sel? – nézett rám aggódva, bár volt valami a pillantásában mait nem értettem.Kezeivel megfogta a vállamat.
- - Matt…
Matt meghalt… - mondtam ki egy szuszra és lehajtott fejjel hagytam, hogy a
könnyeim végigcsordogáljanak az arcomon.
- - Annyira
sajnálom. – mondta halkan, mintha még köze is lenne hozzá, pedig még csak nem
is tudott róla, vagy nem akart tudni róla, hisz napokig erről szóltak a hírek.
Átkarolta a
vállam és tovább mentünk. Immár egyikünk se szólt egy szót sem. Végig a
könnyeimet törölgettem. Talán egy sarokra lehettünk a házunktól, amikor
megálltunk, mert nagyon hamar hazaértünk. Megálltunk a kapuban. Én még mindig
lehajtott fejjel álltam és a szemem törölgettem. Nathaniel az államnál fogva
gyengéden felemelte a fejem és a szemembe nézett.
- - Annyira
sajnálom… - mondta ismét, mire megint kitörtek belőlem a könnyek. Elsimította
az arcomból a szemembe lógó hajtincseket és megtörölte a szemem, majd… Majd
megcsókolt…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése