54.rész

Hát szijjasztok. Úgy tűnik most megint viszonylag hamar sikerült jelentkeznem, de sajnos nem tudom megígérni, hogy továbbra is tartani tudom ezeket az időközöket, de igyekszem, minél hamarabb hozni a következőket is. Addig is jó szórakozást hozzá. Komiban várom a véleményeteket.^^

*Aaron*

Mikor befejeztem az olvasást dühösen gyűrtem galacsinba a Sophia által írt levelet. Fájtak a szavai. Fájt, hogy igen csak esélyes, hogy én tévedtem. Fájt, hogy erre magamtól nem jöttem rá. Fájt, hogy nem engedhettem meg magamnak, hogy abban a pillanatban rögtön átrohanjak az átellenben lévő szobába, hisz azzal az eddigi képet, amit mutattam, tagadtam volna meg. Azt nem tehettem. Az összegyűrt papírgalacsint az ajtóhoz vágtam, majd végig néztem, ahogy lepattan a fa felületről és gurul néhány centimétert a földön, majd nekiütközik valaminek. Egy doboz cigaretta volt az, körülbelül egy hónapja bonthattam fel, de már jó ideje nem szívtam el belőle egy szálat sem. Pont erre volt szükségem. Egyedül, egy cigaretta mellett átgondolni a dolgokat. Felkaptam a dobozt és kiviharzottam a szobából, azonban a folyosónál tovább már nem jutottam. Belebotlottam valakibe. Már nem szó szerint, csakhogy, amint kiléptem az ajtón szembe találtam magam vele. A szemben lévő falat támasztotta a hátával, kezei karba voltak téve. Arca nem mutatott semmi érzelmet, félig-meddig lehajtott fejjel ácsorgott, de amint kiléptem felnézett. Ezek szerint rám vár, habár nem tudtam mire vélni.

-         - Mit akarsz tőlem, Grace? – kérdeztem komoran megnyomva a Grace szót, ezzel is jelezve, hogy véleményem szerint nem tarozik a családunkhoz.

-         - Csak beszélgetni szeretnék veled. – tárta szét a karjait szelíden, ügyet sem vetve a korábbi megszólalásomra.

-         - Hát én meg nem szeretnék, különben is dolgom van. – vontam meg a vállam, aztán elfordultam, indulásra készen.

-         - Hidd el nagyon is fontos vagy Selenanak. – közölte semmitmondóan, minden felvezetés nélkül, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Megtorpantam és nem tudtam előrébb lépni. Nem akartam kimutatni, de egyre inkább kezdett érdekelni, hogy mit akar mondani nekem az az idióta. A fogaimat összeszorítottam és az izmaim is összerándultak. Nem akartam elfogadni ezt az érzést… de sajnos el kellett.

-         - És mégis, honnan veszed? - vetettem oda hanyagul, oda sem fordulva a vetélytársamhoz.

-         - Látszik rajta. – válaszolt egyszerűen, mire lopva rásandítottam. Ugyanúgy, karba tett kézzel ácsorgott, a falnak dőlve, azonban arcán immár keserű mosoly ült. – Ne mondd, hogy még nem vetted észre? – vonta fel a szemöldökét, rám tekintve, mire én elkaptam a pillantásomat. – Úgy csüng minden szavadon, mind egy óvodás az anyjáén. Nem vár semmire sem jobban, int a te elismerésedre. – ezek a szavak mélyen megleptek. Az lehetetlen, hogy ezt ne vettem volna észre.

-         - Biztos csak beképzeled magadnak, mert féltékeny vagy rám. – tártam szét a kezeimet lazán, habár legbelül korántsem éreztem így. – Meg tudlak érteni, viszont azt nem, hogy miért kezdtél el most hirtelen győzködni engem. Mintha én nem tudnám. – erre ellökte magát a faltól és lendületes léptekkel odajött hozzám, majd elkapta a vállamat és szembe fordított magával.

-         - Ne játszd a hülyét, Aaron! – emelte fel a hangját, magabiztos és enyhén dühös tekintete az enyémbe merült. -  Ne hidd azt, hogy nem tudom, miért kerülitek egymást mostanában és ha hiszed, ha nem az elmúlt egy hétben, veled ellentétben, velem beszélt Sel. Nem értem, hogy lehetsz ilyen vak, hogy nem veszed észre azt, ami előtted van.

-         - Szállj, le rólam, Grace! Az én problémám nem a tied, úgyhogy le lehet kopni! – rántottam el a vállamat, majd sarkon fordultam.

-         - Szerinted nekem jól esik, hogy győzködnöm kell téged arról, ami neked megvan és nekem nincs, holott legalább ugyanannyira vágyom rá, mint te? – kérdezett vissza komoran, mire ismét megtorpantam. Volt abban igazság, amit mondott. – De nem bírom nézni, ahogy Selena azért sír, mert nem veszed észre, hogy mennyire fontos vagy számára! – ezt már szinte üvöltve mondta. Elkerekedtek a szemeim. Ökölbe szorítottam a kezeimet. Azonban a büszkeségem nem engedte, hogy megforduljak és megkérdezzem, hogy „Mert szerinted mit kéne tennem?”  Csak álltam ott bambán bámulva magam elé és nem szóltam semmit. – Jobb lenne, ha néha hallgatnál az idősebbekre. – veregette meg a vállam. - Azt hiszem, hogy ez téged illet. – nyújtott egy dobozt.

Vonakodva átvettem, mire ő zsebre tett kézzel távozott. Értetlenül bámultam utána, mindaddig, amíg el nem tűnt a folyosó végén. Ökölbe szorított kezemben a cigis doboz már össze-visszagyűrődött. „Persze, mert te vagy az idősebb, hallgatnom kellene rád, mi? Na, ne szórakozz velem! Meg tudom én hozni magam is a megfelelő döntéseket, nem kell a segítséged!” A kezemben lévő dobozkára pillantottam, ismerősnek tűnt. Kinyitottam és rájöttem honnan olyan ismerős. Egy karkötő volt benne. Az a karkötő, ami nem sokkal korábban még a földön volt. Az a karkötő, amit Sophia nekem készített. Az a karkötő, a „Best brother ever” felirattal. A tekintetemet a kezemben lévő tárgyra szegezve lassan elindultam előre és a folyosó végi ablaknál álltam meg. Igazából nem is tudom, miért mentem oda. Kitekintettem az ablakon és észrevettem a húgomat, amint a pavilon lépcsőjén ülve, a térdén könyökölve bámul maga elé. Elgondolkoztam. Végül felcsatoltam a karkötőt a csuklómra, majd rágyújtottam (annak ellenére, hogy tisztában voltam vele, hogy Steph tuti leteremt érte) és visszamentem a szobámba valamiért.

*Selena*

Csendben ücsörögtem kinn a pavilon lépcsőjén. Már korom sötét volt, a telihold kísértetiesen világított. Farkasok vonítottak a közeli erdőben, árnyak cikáztak a bokrok között. Én mégsem féltem. Magaménak éreztem ezt a világot. Sosem töltöttem ennyi időt még egyedül a sötétben, főleg nem ilyen későn éjszaka, így némi izgatottsággal és csodálkozással töltött el a helyzet. Hideg volt ugyan, de valahogy ebben a megnyugtató helyzetben, erről sem vettem tudomást. Órákig el tudtam volna ücsörögni ott, hívogatott a világ sötétje. De nem tudtam engedni neki, ugyanis a gondolataim teljesen máshol jártak. Ott ültem a pavilon lépcsőjén, ahol napokkal ezelőtt összevesztem Aaronnal. A kezeimre meredtem, az ujjaim már eléggé át voltak fagyva (így jár az ember, ha csak félig vámpír), az ujjaim, amelyek közt nem is olyan régen nem akart megállni a toll. Leírtam mindent, amit gondoltam. Leírtam mindent, ami a szívemet nyomta. Leírtam… és odaadtam neki. Hirtelen a fejemhez kaptam, és a térdemre könyököltem. "Istenem, Sel! Hogy lehetsz ennyire hülye? Ennél személytelenebbül nem is oldhattad volna meg! Miért adtad oda?!" acsarogtam magamban. A hajamba túrva, csúsztattam a kezemet feljebb a homlokomon és akkor jöttem rá igazából, hagy valóban jég hideg a kezem, de ezzel ennél többet nem is foglalkoztam. El voltam foglalva az önostorozással és ehhez a helyszín tökéletesen alkalmas volt.

Egyszer csak azonban valami meleget éreztem a vállaimon.

- Nem gondolod, hogy ironikus lenne, ha egy jéghasználó megfagyna? - hallottam meg egy unott, ámde jól ismert hangot. Felemeltem a fejemet és a hang irányába néztem. Habár hallottam a hangját, alig hittem a szememnek.  Arca a sötétben nem látszódott, csak szemeinek csillogása szűrődött át, oda hulló sötét vöröses-barna tincsein. Tartása hanyag volt, kezei a zsebében, szájából cigaretta lógott ki. Akaratlanul is elmosolyodtam. Ekkor egyik kezét kivette a zsebéből és szájából kivéve a cigarettát kifújta a füstöt. Igazán akkor vettem csak észre, hogy ő sem visel sokkal több réteg ruhát, mint én, vékony ingje könyökéig fel volt tűrve. De nem is ezen akadt meg a szemem igazán. A mosolyom még akkor sem tűnt volna el az arcomról, ha akartam volna. Ott volt. Ott volt a csuklóján a karkötő… Ezek szerint miután elveszítettem rögtön a címzetthez került.

- A… Aaron… - dadogtam értetlenül és összébb húztam magamon a plédet, amit rám terített, ugyanis most, hogy kizökkentem a gondolatmenetemből, és visszazuhantam a valóságba, igencsak elkezdtem fázni. A bátyám rám nézett és elpöccintette a cigarettáját. A Hold fénye hátulról világította meg, így az arcát nem láthattam, de éreztem, hogy a szemembe néz. Percekig csak egymást néztük teljesen szótlanul és próbáltuk kitalálni mit gondol a másik (legalábbis én ezzel foglalatoskodtam). Végül ő bírta rövidebb ideig a szemkontaktust és elkapta a fejét, viszont arcán zavart mosoly jelent meg. – Ülj le… kérlek. – néztem rá kérlelőn. – Te is meg fogsz fagyni. – mondtam, mire leült mellém. Percekig, csak csendben ültünk egymás mellett, a fejemet a vállára hajtottam. Sosem éreztem még ilyen közel magamhoz az ikertestvéremet. Elmélyülve hallgattam az éjszaka hangjait, miközben a boldogság forrósága átjárta a testemet.

- Köszönöm… - mondta halkan a bátyám, majd nem sokkal később fel is állt. – Gyere, nem akarom, hogy megfagyj. – folytatta szokásához híven hűvösen, mire akaratlanul is elmosolyodtam…