45.rész

Háát végre elérkezett ez a pillanat is! Sajnálom, hogy sokat kellett várnotok az új részre, és sajna nem is lett olyan hosszú, de remélem azért tetszeni fog^^ Komiban várom a véleményeteket!

Mire reggel felkeltem nem sokat változott a hangulatom. A lányok nem válaszoltak az üzimre, de tudom, hogy látták. Este még hozzátettem annyit, hogy ma reggel tízkor várom őket a kedvenc kávézónkban. Erre sem volt reakció. Csak remélni mertem, hogy eljönnek. Megpróbáltam kicsit dobni a hangulatomon, hogy ne totál lelombozva találkozzak Jennaékkal, ha találkozok. A hidegre való tekintettel mégis szürke csőfarmert, barna-szürke csíkos kötött felsőt, sálat, sapkát, nagykabátot és csizmát vettem fel.

A nevelőszüleimmel együtt reggeliztem, nem igazán beszélgettünk. Közöltem velük, hogy jobban vagyok, csak úgy megnyugtatásképp, aztán, hogy reményeim szerint Tesaékkal is találkozni fogok. Aztán mikor végeztem fogtam magam és zsebre dugott kézzel, csendes léptekkel elindultam a kávéházba. Még volt némi időm, de vágytam a levegőre. Most nem éreztem olyan élesnek a hideget, mint előző este. Mintha most körbevett volna valami melegség, amiről fogalmam sem volt, honnan ered. Talán a hangulatom miatt volt.

Az előző nap teljesen magamon kívül voltam, most meg a remény táplálta a lelkemet. A remény, ami hitt abban, hogy még nem szakítottam ki magam teljesen ebből a világból. Ha megtettem, az borzalmas hiba volt számomra. Ha így történt, akkor elveszítettem minden kapcsolatot a korábbi életemmel és örökké a vámpírok véráztatta világába száműztem magam. Már régóta nem tartottam olyan csodásnak ezt a fajta életet. Minden rossz oldala megmutatkozott előttem. Kezdtem rájönni, hogy a halandók vámpírhistóriáiban van igazság. És én is egy vagyok az éjszaka lényei közül. Már ettől a tudattól is megborzongok néha. Az, hogy élem… vagy ha nem is élem, de tudom, hogy itt is várnak rám, melegséggel tölti el, eljegesült lelkemet. Szükségem van az itteni életre, hogy ne legyek olyan fanatikus vámpír, mint Rachel… a hideg ráz a tudattól, hogy csak a vámpírok ranglistáján való feljebblépéshez kinyírt volna egy egész családot… Igaz öltek már kevesebbért is, de akkor is…

Lekuporodtam egy padra és körbenéztem. A sarkon megpillantottam a gimit, amibe jártam. Mivel szombat volt kongott az ürességtől. Lelki szemeim előtt mégis láttam magunkat. Három felhőtlen mosolyú és tekintetű lányt láttam. Egymást átkarolva léptek ki az iskola kapuján és nevettek. Az iskola melletti kerítés mögül egyszer csak egy magas srác ugrott ki, a lányok elé. Megijesztette őket, de közben szemei nevettek. Matt… A lányok egy pillanatra hátrahőköltek, aztán ők is nevettek. A srác fél kézzel átkarolta a bal szélen sétáló lányt. Az voltam én. Ez még a baleset előtt történt. Akkor még minden olyan egyszerű volt. Boldogok voltunk. Jennaval és Tesaval szinte minden nap csináltunk valami érdekeset. Moziba mentünk, a parkba görkorizni vagy csak tartottunk egy csajos estét valamelyikünknél. (ez általában Jenna vagy én voltam) De a baleset után minden megváltozott. Én teljesen magamon kívül voltam, és mikor végre ismét önmagam lettem valamennyire, akkor sem volt már semmi a régi. Aztán fény derült az igazi valómra és végképp fejre fordult minden az életemben. Előkerült az igazi családom és kiderült, hogy az, amelyiket az igazinak hittem, az az élet csak kamu. Kezdtem arra is gyanakodni, hogy Matt halála sem volt a véletlen műve, és ennek a gyanúnak egy része még mindig lángol bennem. De a baleset óta már semmi sem az igazi és már sosem lesz az. Szinte már semmim sincs, ami ehhez a világhoz kötne és ez kétségbe ejt. Tenni akarok ellene, de nem tudok. Jenna és Tesa volt az utolsó reményem. De valahogy olyan érzésem volt, mintha csak kihasználnám őket.

Felpillantottam és eszembe jutott, hogy először hova is indultam. Az órámra lestem és elkezdtem rohanni. Tíz óra előtt két perccel értem a kávézóba és körbenéztem. Egyikőjük sem volt még ott. Leültem a szokásos helyünkre és rendeltem magamnak egy Latte Macchiatot.

Tekintetemet körbefuttattam a helyiségen. Ismét emlékrohamok törtek rám.

„ – Gyere már, Sel! – intett nekem Jenna az ajtóból mosolyogva és Teresa is ott toporgott mellette. – El fogják foglalni a kedvenc helyünket! – felnevettem és csak azért sem mentem gyorsabban. Tán csak nem az alatt a két perc alatt fognak leülni a szokásos asztalunkhoz mások, amíg normál tempóban megteszem azt a pár métert az ajtóig.

-         - Jövök! – mondtam azért bíztatásul és pár perc múlva valóban ott voltam.

-         - Végre! – karolt át Tesa vigyorogva és bementünk a kávézóba. 

Régi ismerősként köszöntünk a pincérlánynak, aki mosolyogva hozta a szokásos italainkat az asztalunkhoz. Aztán egyszer csak befutott Marko. Az ajtóból körbenézett és ahogy megpillantott minket, zsebre tett kézzel közeledett felém. Leült mellém és a vállamat átkarolva megcsókolt. Én visszacsókoltam. (akkor még nem tudtam, hogy a srác egy tapló és fülig szerelmes voltam belé) Aztán jött a szokásos. Órákon át hülyültünk a kávézóban, de már megszokták tőlünk…

Áhh a régi szép idők… Olyan szívesen visszamennél akkorra.

-         - Szia! – hallottam meg egy hangot és felnéztem. Susan állt előttem, a pincérlány. – Rég láttalak errefelé.

-         - Szia, Suzy! – mosolyodtam el halványan. – Nem voltam a városban. – magyaráztam komoran és még mielőtt rákérdezett volna, gyorsan inkább én kérdeztem. – Nem láttad errefelé Jennat és Tesat? – néztem rá reménytelin.

-         - Sajnálom, nem láttam őket. Nagyjából azóta, mint téged. – mondta némileg elszomorodva és leült velem szembe.

-         - Semmi baj. Azért köszi. – erőltettem az arcomra egy vigyort. A pult feletti órára pillantottam. Fél tizenegyet mutatott. Kezdtem valóban kételkedni abban, hogy eljönnek.

-         - Történt valami köztetek? – kérdezte aggódó hangon Suzy, és megérintette az asztallapon fekvő kezemet. Megráztam a fejem. Gombócot éreztem a torkomban. Ennél többet nem tudtam. Féltem, hogy ha szólásra nyitom a számat, akkor a könnyeim átveszik felettem az uralmat.  De aztán mégis sikerült erőt vennem magamon.

-         - Susan! – kiáltott ki egy férfi a „konyhából”. Suzy megvonta a vállát és szabadkozóan mosolyogva felállt. – Mennem kell. . bólintottam, ő pedig mérgelődve ment a dolgára.

Én meg ott maradtam egyedül. Államat, az asztalra könyökölve megtámasztottam, szabad kezemmel pedig az előttem lévő Lattet kavargattam. Ez utóbbi már igencsak kihűlhetett én meg még csak hozzá sem nyúltam. A reggeli reményteli hangulatom kezdett szertefoszlani, s helyébe a kétség és a kétségbeesés költözött. Egyre csak kavargattam az italomat, amikor valaki, pontosabban valakik lehuppantak velem szembe. Kedvetlenül emeltem fel a fejemet és pillantottam a velem szemben lévőkre…

Bennem rekedt a levegő. Jenna és Tesa ültek velem szemben és még egy halvány mosoly is ült az arcukon. Nem bírtam tovább. Felpattantam és a nyakukba vetettem magam. Kicsordultak a mindeddig visszafojtott könnyeim.

-         - Annyira hiányoztatok!