43.rész *Aaron szemszöge*

Itt a várva várt rész Aaron szemszögéből! Sajnos nem sikerült úgy, ahogy eredetileg terveztem, de mivel megígértem, hogy a szavazásnak a nyertese kap egy SAJÁT részt, így itt van. Sajnálom, hogy ilyen későn hoztam, de gondolom mint számotokra, számomra is elkezdődött a tanév, azért elhúzódott az írása. Remélem azért tetszeni fog, komiban várom a véleményeteket!^^

*Aaron *

Minden ember azt hiszi, hogy ha valaki neves családba születik, annak mindene meg is van. Én ilyen családba születtem, egy tökéletesbe, és így is éreztem. Teljesen tökéletes életem volt. A családunk nagy tiszteletnek örvendett a vámpírok között… Jah igen, ha még nem említettem volna, vámpír vagyok, és ezt nem szégyellem, sőt büszke vagyok rá. A legnevesebb főnemesi család egyetlen sarja. Az örököse. Kívánhat-e többet magának akárki? Tényleg mindenem meg volt. A nagynéném teljesen elkényeztetett, a szüleimnek én voltam a szeme fénye. Kell ennél több?

Azonban, ahogy felnőttem az én látásmódom is megváltozott. 5 éves koromban döbbentem rá először, hogy az élet mégsem fenékig tejfel. Máig emlékszem arra a pillanatra és ez egész életemre belém ivódott, ráadásul nem valószínű, hogy túl rövid életű leszek... A történet igazából a nevemnél kezdődik. Aaron Martin von Darksteinnak hívnak. A Martint az anyi nagyapámtól kaptam, a családunk egyik leghírhedtebb fejéről. Nagyon büszke voltam rá... Mindaddig, amíg rá nem döbbentem, hogy ez mit is jelent. Nagyon sokáig nem tudtam, hogy a Martin von Darkstein név mit is foglal magába, azon kívül, hogy egy már halott vámpírnak is ez a neve. A halott vámpírokat a felsőbb tízezerben legalább annyira tisztelték, mint az élő főnemeseket, ha nem jobban. Többek közt ezért is büszke voltam a nevemre. Ha megkérdezték, hogy hívnak, mindig azt mondtam "Martin von Darkstein". De AKKOR, nem sokkal azután, hogy betöltöttem az ötöt, rájöttem, hogy hiba volt. Egy Cedric Tomashon nevű vámpír és fia jött hozzánk látogatóba. Anya a tudtomra adta, hogy, ha be kell mutatkoznom, akkor csak annyit mondjak, hogy a nevem: "Aaron von Darkstein". Meg is ígértem neki, amennyire csak egy ötéves tudja. Aztán el is érkezett az este és Tomashonék megérkeztek. Az ifjabbikat Louisnak hívták és igencsak nagyképű volt. Még be sem lépett a házba már nyomta a dumát, hogy ő az örökös, meg, hogy ilyen meg olyan képességei vannak. Én akkor csak annyit jegyeztem meg magamnak, hogy "Nekem anya azt mondta, hogy soha ne áruljam el egy ismeretlennek a képességeimet." meg, hogy mekkora egoja van. Azóta rádöbbentem, hogy a srácnak, aki amúgy pár évvel idősebb volt nálam, kevesebb volt az IQ-ja mint akkor nekem. Pedig elhihetitek nem voltam egy észlény. Ez abban is megnyilvánult, hogy mikor a srác megkérdezte a nevem (miután egy órát csak dumált) büszkén kijelentettem, hogy Martin von Darksteinnak hívnak. Több okból cselekedtem így. Először is az a gyerek folyamatosan nagyképűsködött és már mondani akartam valamit, amivel én is felvághatok. Másodszor pedig, ha épp nem az egóját villogtatta, akkor a családunkat szidta, azt pedig már gyerekként sem engedtem. De természetesen mikor meghallotta a nevemet elszabadult a pokol. Arca legalább háromszor váltott színt mire kimondtam. Rögvest loholt az apjához, hogy elújságolja a "rémhírt". Az meg természetesen rögtön ugrott rá. Hatalmas patáliát csaptak és Cedric Tomashon ki is jelentette, idézem "Egy ilyen mocskos családnak, csakis ilyen gyereke lehet!" Mindmáig emlékszem ezekre a mondatokra. És nem csak ezekre."Hogy voltál képes a vámpírvilág szégyenének a nevét adni a saját gyerekednek? Undorító!" ezekkel a szavakkal illette az anyámat. Ő természetesen a védelme alá vont rögtön, mégis emlékszem, hogy milyen érzések kavarogtak bennem. Egyszerre voltam dühös és megbántott és nem nagyon értettem, hogy miért kell azon kiakadni, hogy a nevem Martin von Darkstein. Viszont annyit még én is megértettem, hogy a nagyapámat a "vámpírvilág szégyenének nevezték". Csak azt nem tudtam miért? Stephanie és anya hamarosan kitessékelték őket a házból és anya rögtön kérdőre vont engem is. Hogy nem megmondta-e hogy Aaronként mutatkozzak be. Természetesen ötévesként mentem elsírtam magam, mert szégyelltem a dolgot. Aztán végül anya is megjegyezte, hogy végül is jól tettem és neki nem szabadott volna azt mondania, hogy tagadjam le a nevem. Azonban mikor rákérdeztem, hogy ez miért történt így, csak annyit mondtak, hogy majd ha nagyobb leszek, mindent elmagyaráznak. Érdekes annak a napnak minden egyes pillanatára emlékszem és arra is, hogy azóta egyszer sem mondtam el senkinek, hogy az egyik keresztnevemet a nagyapám után kaptam. Mindig Aaron von Darksteinként mutatkoztam be. Annak a napnak minden pillanata beleégett a tudatomba és féltem kiejteni a számom a teljes nevemet.

Éveket vártam arra, hogy végre megmagyarázzanak nekem mindent. Eleinte csak kérdezősködtem és eleinte „hisztiztem” a válaszokért, de aztán ahogy felnőttem leszoktam róla. Sőt. Teljesen el is felejtkeztem az annyira hiányolt válaszaimról. Éltem tovább az életem. Folyamatosan fejlesztettem a képességeimet. Rövid idő alatt a család büszkeség lettem. Csak anyán láttam mindig egy leheletnyi szomorúságot. Még amikor fényesen mosolygott, akkor is ott csillogott a szemében az a bánat, még ha haloványan is. Egyszer rákérdeztem Stephanienál, de ő csak kitért a válasz elől. Azt mondta, hogy majd, ha nagyobb leszek megértem… Ezzel a mondattal már kezdett nagyon tele lenni a hócipőm. Mindig minden (a családunkkal kapcsolatos) kérdésemre ezt a választ kaptam. Ez is közrejátszott abban, hogy leszoktam a kérdezősködésről. Felvettem egy álarcot, gyermeki tekintetem komorrá vált, viselkedésem hanyag lett. Eleinte senkinek sem tetszett a változás, de idővel beletörődtek. Igaz csak Stephanie vette észre az igazi okát ennek az egésznek. Ő az álarcom mögött is meglátott engem. Egy idő után  nagynéném állt hozzám a legközelebb. Aztán történt valami. Úgy 15 éves koromban megismerkedtem egy gyönyörű lánnyal. Rachel van Heim volt a neve. Vámpír volt akárcsak én, egy nem túl neves főnemesi családból származott, habár ezt többen vitatták, mondván, hogy már csak nemesi család. Ő nem ezt mondta és neki hittem. Aztán én is megláttam az ő csinos kis pofikája mögött ácsorgó hárpiát. Kerültem a találkozást vele, de végül… valami érthetetlen oknál fogva mégis beleszerettem. Ritkán találkoztunk, s míg találkozásaink közt egyre kevésbé, addig, minden találkozásunk után egyre jobban bele voltam esve. Nah jó… ez így elég fura lehet egy srác szemszögéből, de akkor ezt éreztem. Az azután következő másfél évemet, szinte teljes mértékben ő töltötte ki.

Aztán egy nap, nem sokkal a 16. szülinapom után megkaptam az áhított válaszaimat. Elmagyaráztak mindent a családunk múltjáról. Hogy Martin, a nagyapám, a nagyanyám halála után feleségül vett egy halandót és gyerekeik lettek. Ezen rendesen kiszörnyülködtem magam, napokig nem is akartam hallani felőle és szégyelltem magam amiatt, hogy Martin a nevem. Az, hogy születésemtől fogva azt kaptam, hogy a főnemesi családoknak a legnagyobb bűnük, ha halandó vérrel keveredik a vérük, megtette a hatását. Elkezdtem gyűlölni a családomat. De szerencsére ez csak pár napig tartott. Győzedelmeskedett felettem a józanész és rájöttem, hogy tényleg nem minden a hatalomról szól, mint azt a nagyapám is be akarta bizonyítani akkoriban. Így hát hagytam, hogy tovább meséljenek. Kiderült, hogy az apám sem vámpír, úgyhogy ezen is kiakadtam egy sort. Aztán, ami a legjobban kiborított az az volt, hogy kiderült, hogy van egy testvérem! Nem is… Egy IKERTESTVÉREM! Csak ő halandónak született és 17 éves korában változik csak át. Sokáig tartott, amíg ezt megemésztettem, de végül sikerült. Sőt. Magamra vállaltam Sophia (mint kiderült így hívják a húgomat) figyelését is. Ez így ment jó ideig. Az életemet immár két dolog töltötte ki. Sophia figyelése és néhanapján Rachel. Ő egyre kevesebbszer.

Aztán eljött az a borzalmas nap, amikor Matt, Sophia fogadott bátyja meghalt. Tudtam, hogy természetfeletti erő van a dologban, de nem tudtam rájönni mi az. Egyedül csak azt láttam, hogy a húgom borzalmasan összetört. Mialatt figyeltem, és az volt egy pár hónap, igencsak megszerettem az ikertestvéremet, és nem bírtam elviselni, hogy szenved.Így hetekig, hónapokig elhanyagoltam a feladatomat. Eldöntöttem, hogy sosem fogok olyan közel kerülni hozzá, mint Matt. Ezt sokáig tartott megszilárdítani magamban és gyakorolni a hidegséget vele kapcsolatban. Mire visszatértem az „őrhelyemre” megtörtént a baj. Aznap egy kiraken megtámadta őt, miközben azt az idióta Nathaniel Morgant védte. Dühös lettem és egyben aggódtam is. Ha csak egy nappal később folytatom a feladatomat, akár meg is ölhették volna őt. Így is súlyosan megsérült.

Mikor számára kiderült, hogy ki is vagyok, elkezdett közeledni hozzám. Azonban én tartottam magam a szerepemhez és csak a kemény edzőt mutattam neki. Mégis valahogy bennem volt a gondoskodó báty szerep is és mondtam neki, hogy tartsa magát távol Nathanieltől. Ő mégsem hallgatott rám… És mi lett az eredménye? Úgy tűnik mégiscsak az lesz a legjobb, ha a lehető legtávolabb tartom magam tőle…