37.rész

Csillogó szemekkel bámultam Derekre, aki viszont teljesen értetlenül meredt rám.

- Hogyan? – kérdezte már-már türelmetlenül, de meg tudtam érteni. Nekem is elegem volt már a csajból.

- Matt nem él. – kezdtem bele és kezdtek elkalandozni a gondolataim.

- És ennek mi köze ahhoz, hogy leleplezzük Rachelt? – kérdezett vissza, de én már rég nem figyeltem.

Az agyam pörgött és egyre csak ezen a gondolaton járt. Matt nem él. Most sújtott le először igazán a hír az elmúlt időben, mégis ez az eset egyfajta reményt adott nekem. Ahogy hallgattam Aaron történetét komolyan elhittem, hogy az egykori bátyám életben van. Ez reménnyel töltött el. Hittem, hogy tényleg élhet, még ha tőlem távol is. Az, amit az ikertestvérem mesélt, olyan igazinak tűnt, hogy akár meg is történhetett. Egy vámpír átváltoztathatta Mattet. Most is ott motoszkált bennem a kérdés, hogy ha egyszer már halottnak nyilvánították, akkor hogy élhetne, de azt sem tudhattam biztosan, hogy az viszont igaz volt-e, amit az átváltoztatásról meséltek. Lehet, hogy tényleg van egy afféle átmeneti állapot az emberi lét és a vámpírság között, amit én nem éltem meg, de egy átlagos ember átélhet. Erről még meg kell, hogy bizonyosodjak, hogy még jobban reménykedhessek ebben. Azonban nem volt senki, akit ismertem és átváltoztatott vámpír volt. Vagyis volt valaki, de ő… hogy is mondjam… nem valószínű, hogy életben van. Nath volt az egyetlen, akit ilyenként ismertem, de tőle nem kérdezhetem meg… De ez a holnap zenéje…

- Sel! Sel! – érintette meg óvatosan a vállamat Derek, mire visszarángatott a valóságba. – Megint elkalandoztál.

- Jah, igen. Bocs. – mosolyodtam el zavartan. Rossz szokásom az elkalandozás. – Hol is tartottunk.

- Ott, hogy nem magyaráztad meg, hogy a halott, avagy élő bátyád, hogy kapcsolódik ehhez az egészhez.

- Matt nem él. – ismételtem meg. – Azt hittük, hogy az ellenkezője igaz, mert egy ál Matt és egy ál Aaron elhitették velünk ezt. – elkerekedtek a szemei.

- Ezt meg hogy érted?

- A szőke lány és a szőke srác, akiket láttál kijönni abból a szobából, ők járatták velünk a bolondját. Még nem jöttem rá, hogy pontosan hogyan sikerült két személyt is eljátszaniuk, de miután találkoztunk Aaronnal, már biztos, hogy ők voltak. A fiú képes felvenni, egy személy alakját. Nem tudom pontosan, hogy hogy működik ez, vagy, hogy a csajnak milyen képességei vannak, de tudom, hogy ők voltak. Hiszen Aaron végig a kertben ücsörgött.

- Igen, de ez mégis, hogy a búbánatba kapcsolódik Rachel ügyéhez, elmagyaráznád? – csattant fel Derek. Hitetlenül csóváltam a fejem.

- Hát nem érted? A fiú képes bárkinek felvenni az alakját. – néztem rá sokatmondóan, de még mindig úgy tűnt, hogy nem veszi a lapot. – Belebújtatjuk Rachel, vagy Aaron bőrébe és nagy közönség előtt felfedjük az igazságot. – a barátom végre bólogatni kezdett, hogy érti és diadalittas mosoly jelent meg az arcán.

- Ez így teljesen rendben van… De mégis hogy akarod rávenni Rachelt, hogy beszéljen? Ha Aaron odamegy, tuti nem fogja neki elárulni és ha Rachel alakját veszi fel és elmondja a hallottakat, Aaron akár le is leplezheti, vagy a csaj letagadhatja. És akkor rögtön mi leszünk bajban.

- Hááát… - túrtam bele zavartan a hajamba – Ezt még nem teljesen viteleztem ki, de biztos, hogy ez lesz a megoldás.

- Teljesen biztos vagy benne? – húzta el kissé már kétkedően a száját, mire a lehető leghatározottabban bólintottam. – Ez nem volt túl meggyőző. Legalább ismered őket?

- Hát izé… Fogjuk rá. Egyszer már megpróbáltak átverni. – néztem félre.

- Ez elég bíztató. A nevüket tudod?

- Izé… Öhm… Hogy is mondjam… Az az igazság… - lesütöttem a szemem – Nem. – szögeztem le és fülig pirultam. 

Igaza volt, ez nem túl bíztató. Nem tudtam róluk szinte semmit, lehettek akár a világ leggonoszabb emberei. Az is lehet, hogy Rachel emberei. Aaron is azt mondta, hogy tartsam magam távol tőlük. Mégis nem volt más választásom. Ez volt az egyetlen megoldás.

- Tehát, nem tudunk róluk semmit, mégis a segítségüket akarod kérni? – kérdezte a mennyezetet bámulva, mire bólintottam.

- Ez az egyetlen esélyünk. – magyaráztam, mire felsóhajtott.

- Rendben, akkor tőlem csináljuk ezt, de nem az én ötletem volt. – emelte védekezőn maga elé a kezeit. – És tudod is, hogy hol találjuk őket? – kérdezte kétkedően.

- Láttam őket a bálteremben, így nem lesz nehéz rájuk lelnünk. Legalábbis szerintem…

Nah ebben tévedtem. A bálteremben kezdtük a keresgélést és csak hosszas kutakodás után esett le, hogy nincsenek ott, úgyhogy a folyosókon figyeltünk tovább. Majd’ két órán keresztül rohangáltunk fel-alá az egész kastélyban, mire megtaláltuk őket. Az egyik eldugott ablakpárkányban találtunk rájuk. Valami oltári dolgon röhögcséltek, mikor odaértünk hozzájuk. Alaposan szemügyre vettem őket. A srác fehér öltönyt, aranysárga inget és fehér nyakkendőt viselt. A lány, hasonló, aranysárga pánt nélküli ruhában volt, melynek szoknyarésze combközépig fel volt hasítva, szőke haja szinte szög egyenesen keretezte az arcát. 

- Nicsak ki van itt! Üdv, hercegnő! – mosolyodott el a fiú, majd Derekre vetette a szemeit. A lány lesajnálóan futtatta végig a tekintetét rajtunk, de nem szólt semmit. – Óhh… Nem akarod bemutatni a barátodat? – vonta fel a szemöldökét a srác.

- Ő itt Derek. – hadartam el, majd győzedelmesen tekintettem rájuk. – Viszont ez így nem fair. Ti tudjátok a nevünket, mi meg nem tudjuk a tiéteket.

- Kérdezted? – kérdezett vissza a fiú, de aztán elmosolyodott. Volt valami abban a mosolyban, ami nem tetszett. – Én Ciel vagyok, ő pedig a nővérem, Yvett. – mutatott a lányra, akinek úgy tűnt nem nagyon tetszik, hogy egy ilyen információt az orrunkra köt.

- Örvendek. – mondtam tartva magam az etiketthez, majd pár pillanatot várva rátértem a tárgyra. – Szeretném a segítségeteket kérni. – futva Derekre pillantottam, akinek még mindig látszott némi kétkedés a szemében és a kételyei egyre erősebben kezdtek belopakodni a gondolataimba. 

Mi van, ha tényleg Rachellel dolgoznak és beavatjuk őket ebbe? Nem tudjuk kitörölni a memóriájukat és akkor tuti, hogy buktuk az egészet. Vagy, ha nem akarnak segíteni és inkább beköpnek a csajnak, csak úgy szívatásból. Rájuk vallana.

- És mégis miben? – nézett rám érdeklődve Ciel. Innen már nem volt visszaút. El kellett mondanunk nekik. Egy pillanatra a lányra pillantottam. Tekintete úgy sugárzott, mintha a lelkünkbe látott volna, szinte éreztem, hogy nem hazudhatunk. Most már nem.

- Meg kell akadályoznunk Aaron és Rachel esküvőjét. – mondtam határozottan. Elkerekedett szemekkel bámultak rám. Úgy tűnt nem teljesen erre számítottak. Gyorsan felvázoltam nekik a helyzetet, ők pedig rezzenéstelen arccal hallgatták végig.

- És mit akarsz, hogy segítsünk nektek?

- Tudom, hogy képes vagy felvenni másnak az alakját. – néztem komolyan Cielre, látszott az arcán, hogy kezd derengeni neki a helyzet.

- És mit adsz nekünk cserébe? – szólalt meg, mindeddig először a lány, cseppet sem barátságos tekintettel.

- Amit csak akartok. – vágtam rá rögtön, majd gyorsan hozzátettem. – Már, ha tudom teljesíteni.

- A két testvér összenézett és mintha a szemeik beszéltek volna. Seperc alatt eldöntötték, mit akarnak és a csaj győzedelmes vigyorral bámult rám.

- Egy tömböt kérünk, a jegedből. – elcsodálkoztam.

- A jegemből? Minek az nektek? – kérdeztem gyanakvóan.

- Nem mindegy? Szerintem ez igencsak csekély ár egy ekkora szívességért. – vigyorgott továbbra is, de ezt be kellett látnom. 

Mégis, valami rossz érzésem volt evvel kapcsolatban. Nem tetszett nekem az ötlet. De, ha ennyi elég, akkor, miért ne? Egy ilyen kérés teljesítése számomra semmiség. Yvett a kezét nyújtotta felém, én pedig vonakodva, de elfogadtam.

- Rendben. – egyeztem bele, mire mindketten elvigyorodtak. Kezdtem úgy érezni, hogy ebből az egyességből ők jöttek ki jobban, csak tudnám, hogy miért.