67.rész

Kellemes estét!

Úgy gondoltam ez alkalommal nem fűzök hozzá semmit. Itt van, elkészültem vele, remélem elnyeri majd a tetszéseteket! Jó szórakozást hozzá!

Komiban várom a véleményeteket!^^

by: Kathy F.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

*Teresa szemszöge*

Olyan volt az egész, minta nem is velem történt volna. Szinte reflexszerűen rohantam oda Aaronhoz, amikor az ellenséges csapat élén álló vámpír becsmérelni és szidalmazni kezdte a barátomat és a legjobb barátnőmet. Azonban mire észbe kaptam, az anyám felsikoltott én pedig egy mérgezett nyílvesszővel néztem farkasszemet. Abban a pillanatban viszont, amikor a vámpírvadász (ahogy ránéztem a neve is beugrott, hiszen jól ismertem… Honard… talán épp e miatt az ismertségünk miatt támadt rám ő először, hisz mint gondolom minden vámpírvadász a túloldalon, ő is valószínűleg árulónak tart) eleresztette a már szinte pattanásig feszült húrt, s a hegyes véggel rendelkező halál elkezdett száguldani felém, az idő mintha megállt volna számomra. Olyan volt, mint a filmekben, amikor egy csata közben egy pillanatot lelassítanak, s közben a háttérben természetes gyorsasággal futnak az események. Úgy éreztem én vagyok a főszereplő, és csak azért történik mindez, hogy mindenki kellőképp odafigyelhessen rám… pontosabban ránk. Azonban ezáltal én is tökéletesen láttam minden egyes pillanatot, ami a valóságban olyan sebességgel történhetett, hogy valószínűleg észre sem vettem volna. Tizedmásodperceket követtem végig, melyek hosszú perceknek tűntek, ahogyan Aaron felkapta a fejét, megszorította a kezem, majd testével kitakarta a felém szálló nyílvesszőt. Szemeim mellkasára szegeződtek, hiszen annyival magasabb volt nálam, hogy az volt nekem körülbelül szemmagasságban. Szabad kezével egy számomra tökéletesen látható mozdulatsort írt le a levegőben, melynek hatására teljes látómezőmet egy hatalmas jégfal töltötte ki, amiről le mertem volna fogadni, hogy vastagsága több tíz centiméter. Végül pedig átölelt, s erős karjaival védelmezőn magához szorított. Ugyan az ölelését nem tudtam viszonozni, mert még mindig teljesen dermedten állam a félelemtől, de éreztem a mellkasomat elborító forró biztonságérzetet, melyet a barátomnak köszönhettem. Lehunyt szemmel vártam a nyílvessző becsapódását a falba és, hogy megmeneküljünk. Azonban hamar rá kellett jönnöm, hogy ez nem volt helyes. Alig telt el néhány pillanat, mire egy rémült sikoltás hagyta el valakinek a száját a mögöttünk csoportosuló násznépből.

- Neee! – ismertem fel Selena hangját és a kellemes melegséget semmi perc alatt rideg félelem váltotta fel.

Ugyan nem láttam a nyílvesszőt, mely rendíthetetlenül, bár továbbra is lassított felvételben közeledett felénk, de szemem sarkából pontosan láttam, hogy az Aaron mögött tornyosuló jégfal millió parányi szilánkra hullik, mintha csak egy varázslat találta volna telibe. S abban a pillanatban felgyorsult minden… Alighogy az első lehulló szilánk földet ért, a barátom teste fájdalmasan összerándult és megmerevedett. Szorítása egy pillanatra halványan erősödött majd egyre csak gyengült. Abban a pillanatban leoldódott rólam az engem mindeddig mozdulatlanná tévő kötés, s felpillantottam Aaron arcára. Ha csak egy szempillantásnyi időre is, de láttam rajta a kínt, míg vissza nem szerezte az arcizmai felett az irányítást. Páni rémület fogott el, amikor rádöbbentem, hogy a nekem szánt gyilkos nyílvessző egyszerűen csak áthatolt a vastag jégfalon és belefúródott a barátom oldalába, mely pontosan egy magasságban volt az én mellkasommal…

Szinte ugyanabban a pillanatban, ahogy a hegyes méreg telibe találta Aaront, a mi oldalunkon álló tömeg, mintha megtáltosodott volna. Selena pillanatok alatt mellettünk termett és Vanessával meg Stephanieval csatasorba rendeződtek. Semmi perc alatt egy rögtönzött védőfalat húztak fel a hármójuk mágiáját egyesítve, s a korábban kilyuggatott oldalfal elé egy azzal megegyező nagyságú akadályt állítottak fel. A vendégsereg felkészült a védekezésre, hiszen láthatták, hogy itt már tényleg nem babra megy a játék. 

Én viszont csak álltam még mindig Aaron karjai között és őt figyeltem. A pillanatok számomra ismét vészesen lassan kezdtek el telni és éreztem, ahogyan gyengül a kezeinek szorítása. Még, ha titkolni is próbálta, tudtam, hogy szörnyű kínokat él át, hiszen származásomnál é kiképzésemnél fogva jól ismertem a mérget, amellyel át volt itatva az a nyílhegy… Vagy legalábbis reméltem… Ha nem így volt… akkor az az jelentette, hogy valami sokkal rosszabbat és halálosabbat találtak ki… de abba bele sem akartam gondolni.

- Teresa! – hallottam meg ismét a nevemet, mire felkaptam a fejemet. Addigra már a korábbi násznép nagy része eltűnt az ajtón, s a megmaradtak csatasorba álltak. A barátnőm hevesen integetett, hogy menjünk mi is, én pedig felpillantottam Aaronra. A barátom még egész jól tartotta magát, legalábbis az arca ezt tükrözte. Kieresztett az öleléséből és ő is intett a fejével egy aprót, jelezve, hogy menjünk, Aggódón figyeltem minden mozdulatát. – Gyertek már! Nem tudhatjuk mikor meddig tart nekik ezt a falat is áttörni! – kiáltott Selena ismételten némileg kétségbeesetten. 

Elindultam és láttam, hogy a barátom is jön utánam, de már második lépésnél megremegett, látszott, hogy nem túlságosan ura a mozdulatainak. Selena se perc alatt mellettünk termett és a bátyja mellé léptünk, hogy támogassuk. De neki esze ágában sem volt a vállunkra támaszkodni. Úgy tűnt a büszkeségét semmiképp nem adná fel. Szóval erőt vett magán és viszonylag stabilan és ütemes léptekkel el is jutott a kijáratig.

Éppen, hogy becsuktuk magunk után a teremből kivezető ajtót és a vendégek egyike a mágiája segítségével eltorlaszolta, amikor hallottuk, hogy a falat áttörik, s kiáltások valamint dübörgő léptek hangzottak el. A falnak támaszkodtam és lehunytam a szemeimet. A szívem ezerrel vert félelmemben és megpróbáltam lenyugodni, de időm sem volt rá…

*Selena szemszöge*

Tovább kellett mennünk. Azzal, hogy a meglepetés erejével támadtak ránk hatalmas hátrányba kerültünk és rendeznünk kellett a sorainkat. Aaronnak is szüksége volt ellátásra, mert elég rosszul nézett ki. Emellett el nem bírtam képzelni mégis mennyi ideig tud kitartani az a pár vámpír, aki benn maradt, hogy feltartóztassa a „sereget”. Nekünk viszont meg kellett tennünk mindent, hogy a lehető legtöbbet tudjuk kihozni a segítségükből… és az önfeláldozásukból… 

Stephanie vezetésével a kastély alagsorába mentünk, annak is a legeldugottabb helyiségébe. Egy kopár, sötét és öreg folyosón siettünk végig egy ajtóig, ami valószínűleg évszázadok óta nem volt kinyitva. A nagynénémnek azonban nem telt sok idejébe, amíg kitárta a bejáratot és beeresztett minket az a mögött rejlő helyiségbe. Körbepillantottam és a falakon minden oldalt különböző korok fegyvereit láttam. Voltak ott íjak, nyilak, számszeríjak, kardok, tőrök és egyebek. Mind mesteri munka volt, habár egy sem lehetett fiatalabb kétszáz évesnél. Anya kitárt a terem végében egy szekrényt és mindenkinek intett, hogy öltözzön át egy olyan ruhába, ami egyáltalán nem korlátozza a mozgásba, mert vissza kellett, hogy támadjunk. Ezek után még mielőtt mindenki öltözködni kezdett volna, közölte a társasággal, hogy aki akar, elmehet, csak lehetőleg, leginkább a saját érdekében észrevétlenül tegye ezt. Végül mindenki maradt. Egyesek belátták, hogy valószínűleg nagyobb biztonságban vannak, most, mintha egyedül megpróbálnának kimenni, mások pedig hűségesek voltak a családunkhoz.

Körülbelül öt percbe tellett, amíg levakartam magamról a menyasszonyi ruhát és felvettem valami alkalmasabb göncöt, jelen esetben egy fekete pamutnadrágot egy méregzöld ujjatlan felsővel. Mire én végeztem addigra mindenki más is. Körbefuttattam a tekintetemet a helyiségen és az átellenes sarokban megpillantottam az ikertestvéremet a nagynéném, az édesanyám, valamit Teresa barátnőm társaságában. A nyílvesszőt, ami eltalálta immáron kihúzták az oldalából, s felsőtestét is szabaddá tették. (Megjegyzem én eddig nem sűrűn láttam, de azt kell, mondjam, iszonyú jól festett még azzal a lyukkal az oldalán is… hogy őszinte legyek, ha nem a tesóm lett volna… és természetesen nem lettem volna már férjnél, akkor tuti ráhajtottam volna a srácra…) Egy széken ült a fal mellett, fejét a fal felületének támasztva, s láttam, hogy arcán izzadtságcseppek gyöngyöznek. A sebnek, melyet a vámpírvadász nyila okozott a széle már elkezdett elfeketedni ezzel tanújelét adva a méreg jelenlétének. Stephanie kitisztította a sebesülést, s láttam, hogy a bátyám izmai akarata ellenére is megrándulnak, ahogyan a vegyszeres anyagot a sérüléshez érintette a nagynénénk. Alkarjaival a szék támláján támaszkodott, s lelógó kezei ökölbe voltak szorítva. Összeszorult a szívem a látványára… főleg, hogy azt sem engedte meg magának, hogy kimutassa a fájdalmát. Odaoldalogtam hozzájuk, amikor odaértem Steph már épp hevesen rázta a fejét és erőteljest vitázott Aaronnal, aki mindenáron ki akart menni, harcolni, habár alig állt a lábán.

- Elég! – kiáltottam el magam, amikor elegem lett. A hangom áthasított a termen és abban a szent pillanatban síri csend lett. – Hagyd abba Aaron! – kiabáltam rá a bátyámra. – Tedd azt, amit Stephanie mond és szedd össze magad! Fogd fel, hogy így esélyed sincs odakint! Mit akarsz te ott csinálni egyedül, sebesülten?! Hiszen láthattad, hogy egyetlen nyílvesszővel áttörték a faladat!– a tömeg felé fordultam. – Mindenki láthatta! Mindenki láthatta, hogy egy főnemesi család vérének mágiája nem akadályozhatta meg őket, holott azért Aaron igazán képzett és ualja a képességét! Össze kell fognunk, ha meg akarjuk védeni magunkat! – mindenki egy emberként bólintott. – Ti itt mind a harcot választottátok, akkor hát tegyük is azt! Együtt! Mindenki, akinek a mágiája alkalmas támadásra az vegyen magához apróbb vagy épp távolsági fegyvereket, amelyek elég könnyűek vagy kicsik ahhoz, hogy a viselésük mellett is tudják használni a képességüket! – utasítottam őket magamat is meglepve. De már betelt a pohár. Nem akartam az többé lenni, aki folyton bajba kerül, és mindig más segíti ki, a sarkamra akartam állni és meg is tettem. Ráadásul borzalmasan aggódtam Aaronért. – Az, aki inkább védekezésre képes azt használni az erősebb fegyverekkel, kardokkal és egyebekkel szerelkezzenek fel! Mindenkinél legyen valami, amivel harcolhat, hiszen láthattátok, hogy teljesen komolyan gondolják! – fejeztem be. Lelkesítő beszédnek nem épp volt jó, de már elegem volt. Sokan megdöbbentek a szavaimon, de végül belátták, hogy igazam volt és hozzáfogtam a fegyverkezéshez. – Te pedig Stephanieval maradsz! – néztem összeráncolt szemöldökkel az ikertestvéremre.

- De rá szükség van… - ellenkezett összeráncolt szemöldökkel, de továbbra is szokásos hideg arckifejezésével, csak köhögés szakította félbe a mondandóját. – Szükség van a… a mágiájára, hisz övé az egyik legerősebb.

- Vannak itt mások is, akiknek erős mágiájuk van. – szólt közbe az édesanyánk is. – Viszont nincs még egy olyan, aki úgy ért a gyógyításhoz, mint a nagynénéd. Ezzel azt hiszem, mindnyájan egyetértünk. – fordult a tömeg felé és mindenki helyeselt. – Sophiának igaza van, neked itt kell maradnod és Stephanienak is. Ahogy nem csak nektek, hanem neked is, - mutatott Teresára – nektek hármatoknak is – nézett apára, Mattre és Jennára – és neked is! – fordult egyenesen felém. Elkerekedett a szemem.

- Én nekem miért? – kérdeztem felháborodottan és a rajtam kívül említettek is kifejezték nem tetszésüket.

- Ez nagyon egyszerű. Ti lennétek a fő célpont. Teresa azért, mert vámpírvadász volt, és mint láthattátok a vadászok nem igazán tolerálják, hogy bennünket pártol. Ti hárman azért, mert nem vagytok vámpírok, így nagyon könnyű célpontok vagytok…

- Azt meg mégis honnan veszik? – akadt ki Matt. – Attól, hogy nem vagyok vámpír, harcolni még tudok. – érvelt, de anya ügyet sem vetett rá, csak folytatta.

- Aaront gondolom, magyaráznom sem kell – sandított a bátyámra, aki csak a szemöldökét ráncolta. Na, igen, sosem volt jellemző rá, hogy nyugton üljön.

- És én? – tettem fel ismét a korábbi felháborodott kérdésemet.

- Te az „átkos” testvérek egyike vagy. – sóhajtott fel sajnálkozva anya. – Azért támadtak meg minket, mert szerintük én szörnyű hibát követtem el azzal, hogy hozzámentem apátokhoz és világra hoztalak benneteket… Mindenképp el akarják pusztítani a… - látszott, hogy szörnyen nehezére esik kiejteni a szót. – korcsfajzatokat. – mondta ki végül lehunyt szemmel. Igaza volt, de szörnyű volt ezt hallani… Mi vagyunk az oka ennek a csatának. Aaronra pillantottam, és amikor találkozott a tekintetünk éreztem, hogy egyre gondolunk. – Sajnálom. – tette hozzá anya őszintén.

- És akkor te mégis miért nem maradsz itt? – kérdeztem és egyre jobban ki voltál akadva. – Ha amit elmondtál az úgy van, akkor téged akarhatnak mindennél jobban! – fakadtam ki.

- Esélyes… De nem hagyhatom, hogy a gyermekeim létét tagadják meg és őket akarják megölni… - mondta, majd semmiféle választ meg sem várva sarkon fordult és elindult az ajtó felé.

Intett a tömegnek és a seregünk élén kivonult. Csak mi heten maradtunk a helyiségben teljesen dermedten. Ők pedig elmentek, ki az ellenség karmai közé, hogy szembenézzenek a minket megtámadókkal, mindenféle stratégia nélkül…

66.rész

Szijjasztok!

Nem fogok mentegetőzni, mint azt már sokszor megígértem és hasonlóakat sem fogok írni, mert úgy sincsen semmi értelme. Ehelyett inkább egy olyan dologról szólnék, ami ismét egy mérföldkő ennek a blognak a történetében, bár reményeim szerint a történet befejezése előtt még egyszer egy ehhez hasonló már nem fog bekövetkezni. A mai napon ugyanis az I love you, but I hate it... című blog a második évfordulóját ünnepli, 2012. október 7-én került fel a Bevezető része ennek a történetnek. Sok minden történt ez alatt a két év alatt és azt hiszem talán erre a sztorira vagyok az egyik legbüszkébb és remélem ti is szívesen olvassátok. A mai napon valami különlegessel szerettem volna érkezni, de sajnos még tegnap sem volt semmi ötletem arra vonatkozóan, hogy mégis mi lehetne az. Ezúton szeretném megköszönni a két legjobb barátnőm segítségét, amit a mai nap során nyújtottak, mert nélkülük biztosan nem jött volna össze ez a rész. Az egyikük arra biztatott, hogy most tegyem meg, míg a másikuk a munkára ösztönzött. Köszönöm nektek!^^ <3

De hát akkor íme itt is lenne a rész, ami számomra olyat tartalmaz, amiről való véleményeteket mindenképp hallani szeretném, hiszen erre vártam már nagyon régóta. Komiban várom a véleményeteket, jó szórakozást hozzá!

by: Kathy F.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Az újdonsült férjem az ajkaimra tapasztotta az övéit és átkaroltam a nyakát.  A teremben tapsvihar hangzott fel és abban a pillanatban hatalmas robbanás töltött el mindent. A taps elhalkult, mindenki a hang irányába fordult. Hatalmas porfelhő töltötte el a termet és amint az felszállt láttuk, hogy ebédlő falán egy bomba ütötte lyuk éktelenkedik…

Legalábbis elsőre úgy tűnik bomba okozta, mert nem igazán tudom másnak belátni a dolgot, de mivel nem láttam semmi erre utaló dolgot, vagy épp nyomot hirtelenjében, így elvetettem az ötletet. Azon viszont nem igazán volt érkezésem gondolkozni, hogy mi mástól származik a kár, bár nem is túlságosan érdekelt. Egy valami kötötte le a figyelmemet, méghozzá a túlzottal hiányos fal, valamint az eme folytonossági hiánya által láthatóvá vált tömeg. A násznép a szörnyű esemény után felpattant és rémülten, aggódó és egyben ideges arccal fordult a robbanás felé. Attól féltem, hogy ki fog törni a pánik, de úgy tűnt nem történik ilyesmi. A jelenlévők egy része annyira megijedt, hogy mozdulni sem bírt, mások pedig már eleget tapasztaltak hosszú életük során (mivel négy vendégen kívül mindenki vámpír volt, ez a négy pedig apa, Matt, Tessa és Jenna), hogy próbálták minél nyugodtabban kezelni a helyzetet. A kastély oldalfala, mely akkor némileg lerombolódott egyébiránt a kerttel volt szomszédos, így a ránk támadók tökéletesen össze tudtak gyűlni ott.

Közelebb húzódtam újdonsült férjemhez, aki magához húzott és átkarolt, de tekintete, mint, ahogyan mindenki másé a teremben a későn érkezett vendégekre tapadt. Nem tudtam mire vélni ezt a helyzetet, és ahogy elnéztem sokan mások sem. Végigfuttattam a szememet az ellenséges csapaton, először a betörésük óta és hol meghűlt bennem a vér, hol pedig elkerekedett a szemem.

A tömeg nagy része vámpírból állt, ezt ránézésből, a nélkül is meg tudtam állapítani, hogy egyeseket ismertem volna, már csak a kinézetükből kiindulva is. A tömeg ahogy elnéztem amúgy két részre bomlott és a nagyobbik részét tették ki ezek a vérszívók, akik közt sok ismerős arcot is elfedezni véltem.

Az egész csapat élén maga Cedric Tomashon állt, akihez ugyan a való életben még nem volt szerencsém, de sokat hallottam róla az édesanyámtól, a nagynénémtől valamint az ikertestvéremtől; magát a főnemesi sarjat pedig egy több mint 100 éves festményen láttam, és mit ne mondjak nem változott az óta sokat. Ugyanolyan volt rövid, göndör sötét haja és hasonlóan komor és sötét szemei, melyekben gonoszság, hatalomvágy és lenézés csillogott. Öltözéke tizenkilencedik századi volt, elegáns, ráadásul valami érthetetlen oknál fogva mindezek ellenére modernnek tűnt. Nem volt magas pasas, mégis széles válla miatt erőteljes kiállása és megjelenése volt. Némileg ellentétes érzést váltott ki belőlem a fiának a látványa, aki a „nagyvezér” mögött húzódott meg. A hetyke arckifejezéssel és gőgös tekintettel rendelkező Louis, szálfa termetéből és magasságából adódóan, azonban igencsak kitűnt a Tomashon ház feje mögül. Pillantásunk futtában találkozott, s szemeiben láttam a mohó hatalomvágyat, s a kapzsiságot.

Ahogyan tovább lestem a tömeget, balra az ellenséges főnemesi családtól megpillantottam a tejfel szőke testvérpárt Cielt és Yvettet, akiknek a vezetéknevét még mindig nem tudom. Önelégült mosoly virított az arcukon és mind a ketten engem figyeltek. Karba tett kézzel álltak, és amikor rájuk csúszott a tekintetem, ők pedig észrevették biccentettek felém, mintha csak meg akartak volna köszönni nekem valamit. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de nem is foglalkoztam vele, csak tovább fordítottam a pillantásomat.

A következő, akin megakadt a tekintetem nem volt más, mint Rachel van Heim az egész pereputtyával. Egész testemben kirázott a hideg attól, ahogyan rám nézett, s közben kezeim ökölbe szorultak a dühtől, melyet iránta éreztem. Hogy meri még azok után idetolni a képét, amiket Aaronnal művelt? Tettem fel magamban a kérdést, bár nem sokkal később rá is jöttem, hogy teljesen felesleges volt. Hiszen ők megtámadtak minket, arra pedig oka volt bőven, ha már csak azt nézzük, hogy teljes mértékben keresztülhúztam a számításait, amivel el akarta tenni a családunkat láb alól. Azonban, amikor ez a magyarázat megszületett a fejemben, abban a pillanatban újabb kérdés fogalmazódott meg bennem. Méghozzá az, hogy mégis miért vannak itt vállat vállnak vetve a tejfel szőke testvérpárral, holott az ő segítségük nélkül nem tudtuk volna leleplezni Rachelt. Azonban ez a kérdés is egyelőre megválaszolatlan maradt és eszem ágában sem volt gondolkozni azon a válaszon, mivel eléggé kényes helyzetben voltunk. Vámpírok tömege sorakozott fel a három úgymond nagyhatalom mögött és mindannyian a von Darkstein család ellenségei voltak, holott nagy részüket még csak nem is ismertem. Első ránézésből alkotott becsléseim alapján olyan 80 - 100 - an lehettek, ami egy efféle nem halandó „seregnél” hatalmas létszámot jelent, főleg, ha azt nézzük, hogy az esküvő összes vendégének létszáma alig érte az 50-et. Viszont a násznép lassan hátrálva időközben egy tömegbe verődött a terem közepén és amennyire csak tudott valami védekező állást vett fel, készen arra, hogy bármikor vámpírmágiát alkalmazhassanak. Nem mindenkit ismertem a jelenlévők közül, mivel leginkább a család barátai és támogatói lettek meghívva, de amennyire én tudtam jó ismerősök és csak a legközelebbiek. Anya és Stephanie távoli rokonai, másod-unokatestvérei és egyebek voltak jelen, akik amennyire én tudtam szintén főnemesi családból származtak, ezáltal ők is rendelkeztek nagyobb hatalommal. A többiek is legalább nemesek voltak, így ha azt nézzük nekünk is volt erőnk, csak az volt a kérdés, hogy kritikus helyzet esetén meddig és ki tart ki. Szerencsére azonban egyelőre még nem támadtak, hanem mintha vártak volna valamire. Én továbbra is valahol a háttérben álltam Derek mellett, akit azonban úgy tűnt egyre jobbal feldühít a helyzet. Matt Jennával és Teresával ácsorgott a vendégek mögött, de ettől függetlenül olyan helyen, ahonnan mindent tökéletesen jól láttak, maximum őket nem látták. Apu valahol az ő társaságukban tobzódott, mivel, ahogyan én láttam igazából maguk a vámpírok terelték oda őket, mert ők nagyobb veszélynek vannak kitéve tekintettel arra, hogy emberek.

Anya, Stephanie és Aaron, mint a von Darkstein család jelenlegi és leendő vezetői léptek előre, méghozzá afféle háromszög alakban: anyu állt elől, mögötte pedig két oldalt a nagynéném és a bátyám. Édesanyám igencsak határozottan állt meg pontosan szembe Cedric Tomashonnal, s karba tett kézzel r emelte a tekintetét a nála nem hogy nem magasabb, hanem alacsonyabb férfira.

-   - Tomashon! – hallatszott erőteljes hangja, ami a mindeddig csendes teremben (hol a robbanás óta senki nem szólalt meg) majdhogynem visszhangzott. – Mégis mire véljem eme szíves látogatásotokat? – tette fel a kérdést, mely mindenkit foglalkoztatott a teremben, s hangján hallani lehetett, hogy belekerül némi erőfeszítésébe, hogy megtartsa a hidegvérét. – Feltételezem nem látogatóba jöttél és nem is a lányom esküvőjére hoztad ezt a hatalmas vendégsereget, mert annyiban használhattad volna a bejárati ajtót is. Szóval? Minek köszönhetjük a látogatást?

-     - Vág az eszed, mint mindig, kedves Vanessa. – ejti ki a válaszát némi cinizmussal és maró gúnnyal a hangjában. – Jól látod és jövetelünk oka nem más, minthogy eltegyünk benneteket láb alól. – mondja ki kerek perec, bár ez semmiféle megdöbbenést nem kelt a jelenlévőkben. Végül is ez nyilvánvaló, ha már valakire szó szerint rátörjük az ajtót… akarom mondani falat. – Mi ugyanis ítéletet hirdetünk. – folytatta ezúttal már ünnepélyes hangon, mire összeszaladt a szemöldököm. – A von Darkstein dinasztiának már régen leáldozott, amikor először megszegték a vámpírság egyik legszentebb törvényét, méghozzá azt, hogy a tiszta vámpírvér nem keveredhet az emberek mocskos és tisztátalan vérével. Akkor elüldöztük a korcs fajzatot és máglyára vetettük annak undorító szülőjét, de a ház fejét meghagytuk ezzel új esélyt adva. Hiba volt! – üvöltötte el magát, miközben körbefordult megszemlélve a mögötte sorakozó tömeget, mire az egy személyként helyeselt. – A törvényt ismét csak megszegték és olyan korcsfajzatok jöttek a világra, akik még azt sem érdemlik, hogy a társadalom alja legyenek. – villantotta a tekintetét az ikertestvéremre majd rám. Éreztem, hogy Derek teste megrándul, de átkaroltam a derekát, nem akartam, hogy meggondolatlanságot kövessen el. Azonban Teresat nem tudtam megállítani, ő ugyanis egyre közelebb merészkedett a korábbi násznépen keresztül Aaronhoz. – Ítéletet hirdetünk! – kiáltotta ismét, mire a csapata morajlani kezdett Halljuk! Halljuk! kántálták mindenhonnan. – Az egésznek vesznie kell. A von Darkstein család minden egyes tagjának és követőinek. Ez – tárta szét a karjait, végigmutatva a mögötte tömörülő népen – által a végrehajtó bizottság által. Végül pedig új vezetőt kell választani, aki tiszteletben tartja fajtánk törvényeit és hagyományait mindörökre! – mondta ki végül az ítéletet, azonban ezt lereagálni anyának már nem volt ideje, ugyanis Tessa odaért Aaronhoz és ujjait az övéi közé fonta.

-   - Teresa! – hallottam meg egy nő sikkantását az ellenfél sorai közül és a hang irányába kaptam a fejem.

A kiáltás az ellenséget alkotó második csoport tagjai közül jött, s hasított át a termen. Ez a csoport koránt sem vámpírokból állt. Sőt. Épp az ellenkezője. Minden tagja vámpírvadász volt, íjakkal, kardokkal, tőrökkel, lőfegyverekkel és egyéb fegyverekkel felszerelkezve, némileg elszigetelődve a másik csapattól. Létszámuk messze elmaradt az előzőtől, még a miénkétől is. Olyan harminc főt számlálhattak, de ha ahhoz hozzáadjuk a vámpírok számát is, akkor már bőven kétszer annyian voltak, mint mi és ez nagyon nagy fölény velünk szemben. Ráadásul a vámpírvadászok nem csak kedvtelésből nevezik magukat így. Fegyvereik olyanok, mint bármely halandó emberé, de méreggel van átitatva valamennyi penge, avagy nyílvessző. Az anyagukban van a maró és halálos átok mely lassanként lebontja a vámpír szervezetet és nem ment meg attól az úgynevezett halhatatlanság.

A sikoltó nő előrenyomult a tömegben és megpillantottam az arcát. Mariana Night volt az, Tessa édesanyja, aki szintén ott állt a ránk támadók között, kezében hosszú karddal, derekán tőrök sokaságával és még ki tudja mivel felfegyverkezve. Megállt bennem az ütő. Nem hittem volna, hogy ők is itt vannak. Ránéztem az asszonyra, aki immáron nem is a lányt figyelte, hanem engem. gyilkosan meredt rám, tudtam, engem hibáztat azért, hogy a lánya itt van és nem velük. Hamarosan a férje is megjelent mellette, egy magas, erőteljes testalkatú, jó kiállású férfi. Egyszerű, ujjatlan felsőjéből kilátszottak jól megmunkált karizmai, ahogyan felemelte a kezét és a neje vállára tette, hogy visszaterelje őt a sorba. Azonban ez sem akadályozta meg, amit el akartak kerülni. A vámpírvadászok zúgolódni kezdtek. Felháborodottan tekintgettek hol a házaspárra, hol pedig a leányra, aki immáron halálra váltan szorongatta párja kezét. A vadászok képtelenek voltak elfogadni, hogy az ellenségükhöz szegült egy társuk, árulóvá vált és azokat a vámpírokat segíti. (csak tudnám, hogy akkor magukkal miért nem volt bajuk… de erre nem igazán kaptam választ, mert a zúgolódásból így is alig tudtam kivenni valamit).

Viszont azt a mozdulatot tisztán láttam… Azt a mozdulatot, amikor az egyik első sorbéli leakasztotta a válláról hatalmas és erős íját, majd a húrra illesztett egy nyílvesszőt a hátán lógó tegezből. Azt, amikor felemelte a kezeit, s fél szemét lehunyva célzott. Azt, amikor kihúzta a húrt, úgy, hogy csuklója a füle mellett állt meg, végül pedig elengedte a nyílvesszőt, mely süvítve repült az áruló vámpírvadász lány mellkasa felé. Felsikkantottam, hiszen akár vámpírok ellen van kifejlesztve akár nem, attól még a fegyver fémből van és egy emberi életet is képes kioltani.

Aaron viszont reflexből mozdult. Láttam, ahogy megfeszíti a karját, hogy szorosabban fogja a mellette álló lányt, másik kezével pedig egy vastag jégfalat húz maga mögé, majd átkarolja barátnőjét és védelmezően magához szorítja, mintha a fal nem védené meg őket.

Azonban a fal nem is védi… A nyílvessző szinte simán hatol át az ikertestvérem mágiáján, s apró szilánkokra hullajtja a hatalmas jeget.

-     - Neeee! – kiáltom és kirántom magam Derek karjai közül, miközben előre rohanok, de esélyem sincs odaérni, hisz a mérgezett vessző seperc alatt a bátyám oldalába fúródik…

65.rész

Szijjasztok!

Tudom megint sok idő telt el, a legutóbbi rész óta, de itt lennék a következővel. Ezzel a résszel belekezdek az utolsó nagy szakaszba a történet folyamán, szóval nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre. De nem szaporítva tovább a szót, itt lenne a várva várt epizód. Komiban várom a véleményeteket!

by: Kathy F.

„Légy a feleségem” visszhangoztak Derek szavai a fejemben folyamatosan. Eltartott egy ideig, mire sikerült felfognom ennek a mondatnak a jelentését és abban a pillanatban, hogy leesett éreztem, hogy hevesebben ver a szívem és hirtelen légszomj tört rám. Arcomra akaratlanul is bárgyú mosoly húzódott, szemeimmel az előttem fél térdre ereszkedett barátomat pásztáztam. Nem hittem a fülemnek. Vajon tényleg kimondta, vagy csak én káprázok? De nem. Biztos vagyok benne, hogy kimondta. „Légy a feleségem…” Perceken keresztül azon ügyködtem, hogy eme helyzetnek a valószerűségén gondolkoztam. Közben a barátom arca teljesen elkedvtelenedett és mintha aggodalom csillant volna meg a tekintetében.

-        - Tudom, hogy nem épp a legromantikusabb a pillant, de hozzám jössz feleségül? – ismételte meg a kérdést, mire az arcomon széles mosoly terült szét. Ezek szerint komolyan gondolta. Könnyek szöktek a szemembe és Derek nyakába borultam. Mérhetetlen boldogság árasztotta el a testemet és abban a pillanatban úgy éreztem én vagyok a világ közepe. Éreztem, hogy megkönnyebbült sóhaj szakad fel a barátomból. Ajkaimat az övéire tapasztottam és perceken keresztül csak csókoltam. – Ezt igennek vehetem? – kérdezte halkan, miután utat engedtem a szavainak.

-         - Igen, igen, és ezerszer is igen! – válaszoltam boldogan, miközben szemeimből örömkönnyek potyogtak.

Derek a válaszom hallatán átfogta a derekamat és megpörgetett maga körül. Az ő arcát is fényes mosoly díszítette. Végül, mikor úgy tűnik egyelőre kiörülte magát egy aprócska ékszerdobozt húz elő a zsebéből és kinyitja. A dobozkában egy nem túl nagy átlátszó kővel díszített ezüstgyűrű leledzik, amit a barátom rögtön ki is vesz belőle és a jobb kezem gyűrűsujjára húzza. Amikor ez megtörténik, ismét csak érzem, hogy adrenalin árad szét a szervezetemben és az immáron jegyesem nyakát átkarolva hosszan megcsókolom. Fél órával korábban csak reggelizni indultam el, nem hittem volna, hogy mostanra már Derek Wongst menyasszonya leszek.

A hátérben taps hangzik fel és az étkező legvégében lévő gyertyák is lángra lobbannak. A fal mellett ott sorakozik az egész családom és mindenkinek az arcán boldog mosoly ül. Stephanie a könnyeivel küszködik, miközben abba nem hagyná a tapsolást. Anya, apa vállára hajtja a fejét és mindkettejük arcán látom a büszkeséget. A barátnőimen látom, hogy arra várnak, hogy mikor sikolthatnak fel velem karöltve és körbe-körbe ugrándozva. Biztosíthatom őket, hogy erre sor fog kerülni. Matten látszik, hogy örül annak, hogy én örülök, az ő arckifejezéseit volt alkalmam az évek során jól kiismerni. Az egyetlen, aki nem tapsolt, és nem mosolygott az Aaron. De tőle nem is várom el. A tekintetében láttam az elismerést és nekem ez is pontosan elegendő volt. Eleresztettem az újdonsült vőlegényemet és a többiek felé szaladtam. Ugyan látták a jelenetet, de képtelen voltam magamban tartani az érzéseimet. Mindenekelőtt az ikertestvéremhez futottam oda és öleltem át. A reakcióján látszott, hogy koránt sem erre számított, mert későn viszonozta az ölelésemet.

-         Köszönöm. – suttogtam neki úgy, hogy valóban csak ő hallja és jól tudtam, ő tudja, hogy mit értek ez alatt.

Miután eleresztettem Aaront sorban mindenkihez odamentem és kiujjongtam magamat. Jennaval és Tessaval össze-vissza ugrándoztunk örömünkben, mint valami kisiskolások, amit a többiek nagyon is furcsán néztek. Derek mosolyogva állt meg néhány lépésre a csapattól, s kezeit hátratéve, mosolyogva bámult. AZ biztos, hogy egy izgalmas „reggel” állt mögöttem.

Még aznap ki is tűztük az esküvő időpontját, amit a lehető legkorábban meg akartunk tartani. Végül abban állapodtunk meg, hogy az eljegyzésre két héttel, júliust 20-ántartjuk meg a menyegzőt. Ennyi idő mindenképpen kellett arra, hogy tökéletesen elkészüljön minden. A napjaink folyamatosan szervezkedéssel teltek. Nem vártunk sok vendéget, Derek szüleit hívtuk meg, valamint a család néhány barátját, akikkel az elmúlt évben sikerült is egy-kétszer találkoznom. Sokat gondolkoztam azon, hogy meghívom Samanthát és Christophert, de végül nem tettem. Mióta utoljára eljöttem tőlük egyáltalán nem volt alkalmam velük találkozni és Matt jelenléte is nehezítette a dolgomat, ráadásul várhatóan az esküvő után egy-két hónappal úgyis elhagyjuk a várost, így nem kellett a miatt aggódnom, hogy később megtudják és rosszul esik nekik. Anya a kevés vendég ellenére is maximálisan belevetette magát a lakodalmi telek megtervezésébe és előkészítésébe. A fejébe vette, hogy mindent ő akar elkészíteni és nem fogadott el senkitől segítséget. Na, nem mintha bárkinek is lett volna ideje meg alkalma, hogy segítsen neki. Apa, Matt és Aaron az ebédlő átalakításával fáradoztak, hogy fogadóképes legyen és minden megfeleljen a szertartás lebonyolításához. Stephanie foglalkozott magával az esküvői ruhával és mindenképpen ő maga akarta megvarrni. Csak a méreteimet vette le, még nekem sem árulta el, hogy mégis mit tervez, milyen lesz a ruha. Kicsit ugyan aggódtam az elején, hogy nem fog tetszeni és akkor is azt kell viselnem a ceremónia alatt, de hamar túltettem magamat ezen az aggodalmon, hiszen jól tudtam, bízhatok a nagynénémben. Nem mellesleg amúgy is nagyszerű ízlése volt. Jenna és Tessa a díszleten ügyködtek, folyamatosan a közeli városokat járták, hogy kiválasszák a megfelelő anyagokat és virágokat. Olyan szívesen néztem volna bele a terveikbe, de ők is ugyanúgy titkolóztak, ahogy az én egyetlen kedvenc nénikém. Derek és én viszont szigorú semmittevésre voltunk ítélve. Senki sem engedte, hogy bárhol is besegítsünk, vagy, hogy tegyünk valamit a készülődés előrehaladta érdekében. Míg mindenki kidolgozta a lelkét is mi halálra untuk magunkat és olyasféle elfoglaltságokkal próbáltunk szórakozni, mint a közeli erdő bejárása, egy kis edzés vagy éppen Derek szüleinek a győzködése. Ők ugyanis nem nagyon akartak részt venni a szertartáson, még annak ellenére sem, hogy ez az egyetlen fiuk esküvője volt. Végül szerencsére sikerült jobb belátásra bírnunk őket, aminek én személy szerint borzasztóan örültem, hisz a vőlegényemnek egyetlen barátját sem hívhattuk meg, tekintve, hogy ők nem tudják, hogy Derekből időközben vámpír lett. Próbáltam győzködni a szüleimet meg a leendő férjemet, de mind egy állásponton voltak. Jobb, ha nem tudják meg és végül én is beláttam. Derek szüleinek a meggyőzésén kívül egyetlen olyan feladat volt, amiben besegíthettem, méghozzá a koszorús lányok ruhájának a kiválasztásában.. Néhány nappal az esküvő előtt ugyanis végre a barátnőim – mivel ők ketten voltak a koszorúslányaim – kézen fogtak és beráncigáltak az első méteráruba, amit megpillantottak, hogy válasszuk ki a megfelelő anyagot a két ruhához. Stephanie az ő ruhájuknak a megvarrását is elvállalta, hogy a lehető legjobban passzoljon az enyémhez, ez utóbbival pedig addigra már végzett is. Egy fekete anyagot választottunk ki, amin kicsit csodálkoztam, hogy milyen lesz, ha ebből készül el a ruhájuk, de a lányok elmondása szerint színben megfelelően illett az én menyasszonyi ruhámhoz (ők természetesen látatták és készülő és az elkészült művet is!) és nem amúgy maga az anyag mindhármunknak tetszett. Csak nekem voltak kétségeim, hogy ebből mi lesz, emellett fogalmam sem volt, hogy a fennmaradó néhány napban hogyan fogja Steph a két koszorúslány ruháját is elkészíteni, de bíztam benne, hogy sikerülni fog neki, hiszen mi az, amit nem tud összehozni.

Végül elérkezett a várva várt nap, maga az esküvő napja. Az ünnepséget megelőző napon, kettőnkön kívül – mi szinte szobafogságra voltunk ítélve - mindenki az előkészületek tökéletesítésén fáradozott. Jenna és Teresa a pasik segítségével a helyére rakták az elkészült díszeket az ebédlőben. Anya folyamatosan a konyhában sürgölődött és az ünnepi vacsorával foglalatoskodott. A nagynéném az egyik kis szobát alakítottá át öltözővé és a barátnőim elmondása szerint az elkészült ruhákat is bevitte. Megkockáztattam, hogy belopózok és kilesem, hogy mit készített, de a nénikém cseles hölgy volt mindig is, nem is tudom, hogy hogyan hihettem bármikor is, hogy egy ilyen olcsó trükkel kijátszhatom. Mindenki dolgozott, rajtunk kívül, mégis talán én ébredten a lehető legkipihenetlenebbül a ceremónia napján. Képtelen voltam akár egy percre is lehunyni a szememet az azt megelőző éjjelen és úgy vélem Derek is hasonló gondokkal küzdött. Izgatott voltam és nem tudtam elképzelni, hogy mi vár rám az elkövetkező napon. De végül az is eljött. Már este nyolc órakor a folyosókat róttam egy bő pólót, egy sortot és egy pár flip-flopot viselve, miközben mindenki a saját dolgával volt elfoglalva. Magát az ünnepséget éjfélre tettük, és ha jók az információim, akkor magát a díszítést úgy tervezték a lányok, hogy a hold besüssön a tetőablakon. Ahogy telt az idő mindenki egyre jobban pörgött és a vendégek is lassan érkeztek. Talán csak én éreztem úgy, hogy lassított felvételben történik velőttem minden. Két órával a menyegző előtt azonban számomra is beindult az élet. A barátnőim karon ragadtak és közölték velem, hogy búcsúzzak el a vőlegényemtől, mert legközelebb már csak az oltárnál látom viszont. Egy csókot váltottam a párommal, majd el is lettem ráncigálva a nagynéném által öltözővé alakított helyiség felé. Maga Stephanie is ott várt, azonban ő addigra már teljes menetfelszerelésben volt.

Egy bordó, pánt nélküli koktélruhát viselt, ami combközépig ért neki és deréktól lefelé húzott volt. Göndör sötétvörös haját félig-meddig kontyba tűzte, szemei feketével voltak kihúzva elegánsan, mégis figyelemfelkeltően. Arcán volt egy kis pír, ajkait hasonló színűre festette, mint a ruhája volt. Lábán tíz centis tűsarkú volt, ami tökéletesen passzolt a ruhájához. Nagyszerűen festett. Leültettek egy ideiglenesen odakészített pipereasztal elé, és hozzáfogtak az átalakításomhoz. A hajamat begöndörítették és feltűzték úgy, hogy a tincsek a vállamra hulljanak.

Egy fehér gyöngyökből készült hajpántféleséget tűztek bele, amihez később a fátylat is csatolták. A szememre füstös smink került, s arcomra púder, ajkaimra pedig szájfény. Stephanie egy szép fehér, gyöngyből készült fülbevalót aggatott a fülembe, valamint egy ahhoz passzoló nyakláncot tett a nyakamba. Miután mindezzel végeztek előkerült a gyönyörű menyasszonyi ruha is. Elállt a lélegzetem, amikor megpillantottam és rögtön a nagynéném nyakába borultam. Nagyszerű munkát végzett, nem is értem hogyan is kételkedhettem benne bármikor.

A ruha egyszerűen tökéletes volt. Pánt nélküli volt és maga az alap ruha teljesen egyszerű. Szűkített volt felül és deréktól lefelé széles hajtásokkal rakott volt. Azonban a mellrészén és a rakások között fekete motívumok díszítették a hófehér anyagot, ami komoly eleganciát tükrözött. Nem mertem felvenni, mert azt hittem tönkreteszem vele, de végül magamra öltöttem, majd a hozzá tartozó fehér alapon fekete kövekkel díszített magas sarkút is felhúztam és a tükör elé lépkedtem. Mesésen festettem még saját magam szerint is. A nénikém a hajamba tűzte a fátylat és végül teljes mértékben elkészültem. Egy könny csordult végig az arcomon.

-         - Mi a baj? – kérdezte Jenna aggódva, mire megráztam a fejem.

-         - Semmi. Egyszerűen csak még mindig nem tudom elhinni. Egy óra múlva férjhez megyek… - mondtam és széles mosoly terült szét az arcomon.

Mindenki felnevetett. De valóban így volt, még mindig képtelen voltam hinni a történtekben. Azonban már csak egy óránk volt és a koszorúslányok még nem voltak készen. Az enyémhez hasonló frizurát kaptak, csak az ő hajukba fehér szaténvirágot tűztünk. Sminkjük világos lett, csak a szemük kontúrja lett fekete. Az ő ruhájuk is előkerült a szekrényből és elámultam azon, hogy Stephanie minden várakozásomat felülmúlta. Egy nagyon egyszerű kör loknis, pánt nélküli ruhát készített a vásárolt anyagból, amire derékban egy kevés fehér szövetből övet kötött.

Egyszerű volt és varázslatos, emellett tökéletesen illett az én ruhámhoz. Amikor pedig a lányok felvették nagyszerűen mutattak bennük. Együtt álltunk be hárman a tükör elé és átkaroltuk egymást. Olyan fura volt látni így magunkat. Én menyasszonyi ruhában, ők pedig, mint a koszorúslányaim, holott három hónap múlva töltöm a 19-et. Két évvel ezelőtt még el sem mertem volna képzelni, hogy ez lesz, de időközben vámpírrá váltam, lett egy vámpírcsaládom, a barátomtól, aki meg akart ölni a jelenlegi vőlegényem mentett meg, aki nem mellesleg korábban varázsló volt. Sok minden történt az elmúlt időben. Átöleltem a barátnőimet és sokáig nem akartam elengedni őket, azonban Stephanie megkocogtatta a vállamat és a kezünkbe nyomta a csokrainkat. Itt volt az idő. Még egy óra és immáron Derek Wongst felesége leszek.

Stephanie kíséretében mentünk a ceremóniateremmé alakított ebédlő elé és álltunk meg a becsukott ajtó előtt. Apu ott várt rám, onnan a nénikém elengedett és az egyik oldalsó ajtón belopózott a terembe.

-         - Csodálatosan nézel ki. – dicsért meg apa, miközben engedte, hogy belé karoljak.

Arcomon széles és boldog mosoly virított. Tessa és Jenna mögénk álltak és abban a pillanatban kitárult az ajtó, mire idegességemben megmarkoltam a kezemben lévő virágcsokrot. Megszólalt a nászinduló, mire ütemre elindultunk befelé a teremben. A csekélyke násznép, aki jelen volt felállt és úgy figyelte, ahogyan az oltár felé vonulunk. Az oltár előtt ott állt Derek és rám várt. Arra várt, hogy hivatalosan is élete párjává fogadjon. A szívem hevesen vert és próbáltam csitítani a légzésemet. Elmondhatatlan érzések töltötték el a testemet és azt hittem sosem fogunk már a földön kiterített bíbor színű szőnyeg végére érni. Ám ez mégiscsak megtörtént és megálltam a vőlegényemmel szemben. A ceremóniamester abban a pillanatban bele is kezdett a szövegébe. Én csak néztem a szerelmemet és képtelen voltam akár egyetlen szót is felfogni abból, amit mond a férfi mellettünk. Amikor arra került a sor gépiesen mondtam el a fogadalmamat és csak egyetlen pillanatra emlékszem, de arra pontosan.

-         - Akarod-e Derek Wongst az itt jelenlévő Selena Isabella Sophia von Darksteint hites feleségedül, míg a halál el nem választ? – tette fel a kérdést a pasas, mire még hevesebben kezdett el verni a szívem. Derek egyenesen a szemembe nézett és boldogan mosolygott.

-         - Igen. – mondta ki határozottam, mire az én arcomon is egy széles mosoly terült szét.

-         - És te, Selena Isabella Sophia von Darkstein akarod-e az itt jelenlévő Derek Wongstot hites férjedül, míg a halál el nem választ? – kérdezte tőlem is.

-         - Igen. – válaszoltam és a hangom boldogságtól csengett.

-         - Ez esetben mostantól házastársaknak nyilvánítalak benneteket. – fejezte be, és hatalmas adag boldogság futott végig a testemen. – Megcsókolhatod a feleségedet. – fordult Derek felé.

Az újdonsült férjem az ajkaimra tapasztotta az övéit és átkaroltam a nyakát.  A teremben tapsvihar hangzott fel és abban a pillanatban hatalmas robbanás töltött el mindent. A taps elhalkult, mindenki a hang irányába fordult. Hatalmas porfelhő töltötte el a termet és amint az felszállt láttuk, hogy ebédlő falán egy bomba ütötte lyuk éktelenkedik…

15000+

Halihóó!

El sem tudom hinni, hogy ez az alkalom is eljött, hogy egy ilyen bejegyzést is közzétehetek. Lassan már két éve indult a blog és ez alatt a két év alatt több mint 15000 oldalmegjelenítést köszönhetek nektek. Annyira boldog voltam, amikor megláttam és egyre csak növekszik. Remélem a továbbiakban sem fogtok elpártolni tőlem, amíg véget nem ér a történet. Még egyszer nagyon szépen köszönöm a sok látogatót és az immáron 13 feliratkozót is.

by: Kathy F.

64.rész

Szijjasztok!^^

Igaz, hogy nyaralni vagyok, de a mai nap során sikerült befejezni ezt a részt és mivel mint látjátok van rá lehetőségem, hogy megosszam veletek, így arra gondoltam meg is teszem. Nem mellesleg a véleményetekre ezúttal borzasztóan kíváncsi vagyok, mert a kövi rész valószínűleg egy határ esz a történet szempontjából. Szóval vár a komikat.

by: Kathy F.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

- DEREK! - sikoltottam fel és térdre rogytam az ágy mellett. Nem, nem, nem, ez nem lehet igaz... Szaporán szedtem a levegőt, a szívem ezerrel vert és megpróbáltam megnyugodni, de esélyem sem volt rá. Mit tettem? ... Megöltem a barátomat… Már a gondolattól is összetörtem, megfagytak a mozdulataim, megfagytak az arcvonásaim. Egy kéz érintését éreztem a vállamon, felsandítottam és Stephaniet pillantottam meg, aki egy pillanat alatt arrébb húzott, majd odalépett Derekhez. Reakciókész volt, én viszont még mindig ott álltam teljesen tehetetlenül. Tekintetemet azonban végig tudtam futtatni a többi jelenlévőn. Jenna hozzábújt Matthez, a fiú vállába fúrva a fejét, míg ez utóbbi a hátát simogatta. Úgy tűnt megrázta a dolog, habár még senki nem tudott semmi konkrétat. Tessa az arcához kapta a kezét és hitetlenül nézett, mikor találkozott a tekintetünk értetlenség és szomorúság csillant meg benne. Elizaila Wongst az ájulás határán volt. Arcán mérhetetlen aggodalom és ijedtség látszódott. Lesütöttem a szememet. Nem tudtam mit mutatni felé, hiszen nem lehetett tudni, hogy mi van a fiával. Éreztem, hogy minden bűntudatom kiíródik az arcomra és rögtön elfordítottam a fejem. Anya és Aaron azonban halál nyugodtan álltak ott, semmi érzés nem volt látható az arcukon. A bátyám tekintete a szokásos módon hideg és lesajnáló volt, anyué pedig teljesen természetes, olyan, mint máskor. Ahogy elnéztem őket rájöttem, hogy az ikertestvérem mégis honnan örökölhette ezt az ábrázatát... pontosabb ennek egy részét, ugyanis nagyon részben valószínűleg önmaga alkothatta meg, tekintve, hogy a világon nincs még egy olyan ember, akinek ennyire fagyott lenne az arca, sőt maga a hozzáállása.

Végül a nagynénémre pillantottam, aki szintén ugyanolyan nyugalmat árasztott, mint a bátyám és az édesanyám. Én mégsem voltam nyugodt. Mit tettem? Mi lehet Derekkel? Ugye nem halt meg? Én nem akartam megölni… Én nem akartam ezt az egészet… Efféle kérdések és mondatok záporozták meg a gondolataimat és mindenképpen tudni akartam a válaszokat.

Ahogy a pillantásom találkozott Stephaniéval, a nagynéném lágyan elmosolyodott, tekintete nyugtatni próbált, de nem járt sikerrel.

- Életben van. - közölte ugyanolyan lágy hangon, valószínűleg az arckifejezésemre válaszolva. - Egyszerűen csak elveszítette az eszméletét, az átváltozás megviseli az emberi szervezetet, és bármennyire is más is ő, az övét is. Pár órán belül magához fog térni. - magyarázta, mire hatalmas kő esett le a szívemről. Odaléptem Derek mellé és egy puszit nyomtam az arcára. - Jól van. - nézett ezúttal Mrs. Wongstra Stephanie, mire úgy tűnt neki is sikerül összeszednie magát. Ellökte magát a faltól, amelynek mindeddig (főleg az átváltoztatást követően) támaszkodott és lassan odajött mellém. Hátrébb léptem két lépést, hogy odaférjen a fiához. Megfogta a fiú kezét és oldalról nézve egy halovány mosolyt és talán némi megkönnyebbülést véltem felfedezni az arcán. Megsimította a srác karját, majd megszólalt.

- Selena, - szólított meg engem, mire meglepődve léptem előrébb - Tudom, hogy mindezt a kockázatot csak érted vállalta Derek, hiszen szeret és ezt az átváltoztatás előtt is megmondta. - szóhoz sem jutottam, nem tudtam mit mondani. Azonban nem mintha lehetőségem lett volna rá, ugyanis folytatta. - Ráadásul most hogy vámpír lesz, így nem lesz biztonságos számára velünk élnie, a vadászok miatt. - akaratlanul is igazat adtam neki. - itt kell, hogy maradjon. -ezeket a szavakat úgy tűnt nagyon nehézkes számára kiejteni. - Szeretném, ha vigyáznál rá és szeretnéd helyettem is - fordult felém a szemében egy könnycseppet láttam megcsillanni, azonban nem csordult le az arcán. Megrökönyödve figyeltem az asszonyt, aki időközben visszafordult a fiához, a fülébe suttogott neki valamit, majd egy vigyázó anyai csókot nyomott a homlokára. Végül felállt és ismét felém fordult és közelebb lépett hozzám. Kezeit ölelésre tárta én pedig nem ellenkeztem. Magához ölelt. - Köszönöm. - suttogta, majd eleresztett és lassú léptekkel kisétált a helyiségből. Édesanyám utána ment, mindenki más csendben ácsorgott. Senkinek sem volt hozzáfűzni valója. Meg tudtam érteni. Derekre pillantottam, aki mindebből semmit sem látott, és amikor magához tér már semmi sem lesz ugyanolyan körülötte.

A csendet Stephanie törte meg.

- Rendben van, most semmi dolgunk nincs, mint megvárni, hogy felébred. - közölte - Azonban legjobb lesz, ha addig magára hagyjuk, gyertek. - intett mindannyiunknak, majd Aaron felé fordult. - Most pedig te jössz, rendbe kell hoznunk a csuklódat. - mondta, mire Aaron fájdalmasan felsóhajtott. Nem úgy tűnt, mint akinek annyira fűlik hozzá a foga. Ettől függetlenül viszont mindenképp be fogja adni a derekát, egyr0szt azért mert ha más Stephnek kell kezelésbe vennie, azok után, ha látszik, hogy már valaki ellátta, akkor komoly sérülésről van szó. Másrészt pedig a nagynénénknek nehezen lehet ellent mondani.

Szóval mindannyian elindultunk a szomszédos helyiségbe, én viszont megálltam az ajtóban és hátra sandítottam a barátomra, miközben egy keserű mosolyt erőltettem az arcomra. Stephanie megérintette a vállamat és bátorítóan elmosolyodott.

- Minden rendben lesz. - mondta, mire bólintottam és együtt kiléptünk a szobából, majd Steph becsukta az ajtót.

A másik helyiség hasonlóan volt berendezve, mint az előző csak az ágy hiányzott belőle, mondjuk ezt a szobát nagynéném általában a kísérletei elvégzésére szokta használni, de egészségügyi ellátások véghezvitelére is szolgált. Aaron már helyet foglalt az egyik széken egy asztal mellett. Tessa oda ült mellé, megfogta a fiú jobbik kezét és bátorítóan nézett rá, mire az szinte láthatatlanul elmosolyodott (valószínűleg én is csak azért vettem észre, mert az ikertestvére vagyok). Mi történt itt? Villant át a kérdés az agyamon. Aaron és Tessa? Miről maradtam le?

Miközben én a lassan periodikusan ismétlődő döbbenetemmel voltam elfoglalva, Steph előkotort pár dolgot a szekrényekből és az asztal túloldalán helyet megállt pontosan a bátyámmal szemben.

- Na, mutasd és közben jó lenne, ha elmagyaráznád, hogy pontosan mi is történt. - nézett sokatmondóan Aaronra. Az ikertestvérem vonakodva feltette sérült kezét az asztalra és felsóhajtott.

- Visszacsapott a jégmágiám és az éppen akkor használt, nem mellesleg szinte gyémántkeménységű dárdám átfúródott a csuklómon. - válaszolt azon a tipikus semmilyen hangján. Nekem viszont szerintem nem egyszer változtatott színt az arcom miközben mindezt elmondta. Az meg mégis hogy sikerült neki? És még én nem tudok vigyázni magamra… Ránéztem Tessara, aki elhúzott szájjal bólintott. Ezek szerint ők is láthatták az eseményt. Tekintetemmel a fogadott bátyámat és annak a barátnőjét kerestem, de nem voltak a helyiségben. Ha jobban belegondolok talán már akkor sem, amikor én beléptem, hiszen nem emlékeztem arra, hogy elhagyták volna a helyiséget, de biztos sok mindent kell megbeszélniük.

- Gratulálok - sóhajtott fel a nagynéném és lefejtette a kötést Aaron csuklójáról. - Akkor az is elképzelhető, hogy maradt még egy-két szilánk a kezedben. - rázta a fejét komoran. - Ha másnak nem neked tudnod kell, hogy a ti jegetek nem olvad el olyan könnyen. - mondta gondterhelten és végigtapogatta a fiú kezét, mire az itt-ott elfintorodott. - El fog tartani egy ideig, míg rendbe teszem a kezedet. Úgy tűnik eltört és a szalagok is megsérültek. - tájékoztatta a bátyámat elgondolkodva. Ránéztem Tessara, hisz tudom róla, hogy nem bírja az ilyen dolgokat és a fejemmel az ajtó felé intettem. Bólintott, majd odafordult Aaron felé és suttogott neki valamit, végül felállt és odajött hozzám, Együtt kimentünk és lekuporodtunk az ajtó melletti fal tövébe.

- Mi történt köztetek Aaronnal? - kérdeztem ezzel megtörve a mindaddig fennálló hosszú és kínos csendet. Tessa hirtelen fordult felém meglepettségében, majd lehajtotta a fejét.

- Semmi. - válaszolt halkan. - Egyáltalán semmi. - tehát nem igazán akaródzott válaszolnia. Pár percig kérdőn néztem rá, de amikor úgy tűnt valóban ennyit kapok, elmosolyodtam és elfordultam. Abban a pillanatban üvöltést hallottunk a mögöttünk lévő helyiségből. Szóval Steph már kezelésbe vette Aaront. Összeszorítottam a szemem és éreztem, hogy Tessa is összerándul mellettem. És akkor egy újabb kiáltás hangzott el és a barátnőm ismét összerándult. Én ugyan tudom, hogy a bátyám olyan, aki nem mutatja ki a fájdalmát, semmi esetre, de azt is tudom, hogy Steph pedig bármit megtesz, hogy gyorsan és eredményesen dolgozzon, hiszen sokszor a gyógyulásunk gyorsaságával kell versenyeznie. Míg azonban az elsővel valószínűleg Tessa is tisztában van, hisz mindez kézenfekvő az ikertestvérem jelleméből kiindulva, addig az utóbbiról viszont nem sok fogalma lehet.

- Mit csinál vele? - kérdezte félve, ránéztem és először nem akartam válaszolni neki, de láttam a szemében, hogy aggódik és tudni akarja.

- Stephanie most nagy valószínűséggel eltöri Aaron csontjait, talán még azokat is, amik korábban nem voltak. Mindezt azért, hogy megfelelő módon forrjanak össze és hogy gyorsabban gyógyuljanak. Hiszen ha a saját mágiánk sebez meg bennünket, akkor sokkal lassabban indul be a gyógyulási folyamat. Ezen kívül az ínszalagjaival is kezdenie kell valamit, ha jól hallottam azok is sérültek és mindeközben a nagynéném versenyt fut az idővel. - válaszoltam halkan, Tessa pedig bólintott. Nah igen ennyivel még én is tisztában voltam. Sőt Aaron is. Szóval pontosan tudta mi vár rá, ha ragaszkodik hozzá, hogy kedvenc nagynénénk kezelje.

Több min fél órán keresztül hallgattuk még a falon keresztül a bátyámat, és mit ne mondjak nem volt kellemes, főleg, ha hozzáveszem, hogy Tessa minden kiáltásnál összerezzent. Szegénynek az idegei valóban nem nagyon bírják a hasonló dolgokat, ráadásul úgy tűnt, hogy az ikertestvérem elég fontos lett számára, holott alig ismerik egymást.

- Tetszik neked Aaron? - mentem bele ismét a kényes témába, amikor úgy tűnt elfogytak a kiáltások. Tessa rám nézett és egy ideig nem is felelt. Végül azonban bólintott, de nem is számítottam másra. Az eddigi reakciói alapján is lejött nekem, hogy megszerette a bátyámat, pedig nem ismerik egymást olyan sok ideje. Talán ő már elsőre meglátta benne azt a jót, amit én anno nem.

- Ugye nem haragszol? - kérdezte félve, mire halovány mosollyal az arcomon megráztam a fejem.

- Miért haragudnék? - kérdeztem ugyanolyan mosollyal. - Örülök nektek. - mondtam és ez részben igaz is volt. Másrészt azonban valami rossz érzés tört rám, ami azt kívánta bár ne így lenne. Úgy tűnt mindkét bátyámat elveszítem, méghozzá a legjobb barátnőim miatt. Hiszen Derek példáján keresztül is láthattuk, hogy az ember mit meg nem képes tenni a szerelméért. De ezeket az érzéseket mélyen eltemettem magamban és hallgattam is róluk. Mondjuk nem mintha ezek után bármit is tudtam volna szólni, ugyanis nyílt az ajtó és Aaron lépett ki rajta. Kezén immáron friss kötés volt, ábrázata viszont ugyanaz a már megunt lesajnáló és hideg volt. Őt követve a nagynéném is csatlakozott s felém fordult.

- Úgy tűnik a barátod valóban különleges srác. Egy óra sem kellett neki, hogy magához térjen. - mondta, mire széles mosolyra húzódott a szám és besiettem a belső helyiségbe. Hallottam, hogy mögöttem jönnek a többiek, de nem foglalkoztam vele. Egyenesen Derekhez rohantam, aki immáron már ült az ágyon lábait lelógatva az oldalán. Amikor megpillantott engem ő is elmosolyodott én pedig a nyakába vetettem magam.

- Úgy megijesztettél. - suttogtam a fülébe. - Azt hittem megöltelek. - megsimította a hátamat és magához szorított.

- Én tudtam, hogy bízhatok benned. - susogta a fülembe, majd eltolt magától a szemembe nézett és hosszasan megcsókolt.

"Szeretlek..."

*1 évvel és kb. 3 hónappal később*

Azóta több mint egy év telt el, békességgel és majdnem minden galibamentesen. Derek teljes egészében megtanult együtt élni azzal, hogy vámpír lett, méghozzá nem is akármilyen. hanem nemes. A nagymértékben tiszta vérének köszönhetően még képessége is lett, ami abban nyilvánul meg, hogy a korábbi mágiatudását - mint varázsló - most vámpírmágiaként tudja alkalmazni. Ezt úgy kell érteni, hogy amihez mindeddig pálcát és varázsigét használt, azt most egyetlen kézmozdulattal mindenféle varázsszavak nélkül el tudja végezni. Igaza határok nagyon határozottan meg vannak húzva nála, nem tud bármilyen varázslatot elvégezni (vagy nagyon sok tanulást igényel egy-egy) és a mennyisége is korlátozott. De mindez annak tudható be, hogy csupán átváltoztatott vámpír. De mindentől függetlenül mi sosem szerettük még ennyire egymást, mint ez alatt az év alatt sikerült megszeretnünk.

A Wongst család többi tagjával viszont nem találkoztunk, aminek a barátom eleinte nagyon nem örült. Azonban a későbbiekben megbarátkozott vele.

Azt mondtam, hogy majdnem galibamentes volt az elmúlt időszak. A hangsúly ezúttal a majdnenen van. Ugyanis Aaron és Tessa valóban összejöttek (habár halványlila gőzöm sincs, hogy a barátnőm mi a fenét eszik a bátyám savanyú ábrázatán) ami nem kevés súrlódást szült a két család között. Ráadásul ennek a harcnak is nagyban származási eredete volt, tekintettel arra, hogy mi vámpírok vagyunk, Teresa családjának tagjai peig vámpírvadászok. Végül a megoldás az lett, hogy Tessa elszökött otthonról és egy búcsúlevélben elköszönt a szüleitől örökre, vagy legalábbis hosszú időre. (nah igen, megint előjött, hogy az ember mit meg nem képes tenni a szerelméért). Így kedvenc vörös hajú barátnőm szintén hozzánk költözött. Szerencsére nem tudtak rátalálni, hiszen az otthonunk eléggé eldugott helyen van.

Jennat illetően azonban nem volt ennyi probléma. Az édesapja ugyanis külföldön kapott munkát így neki ki kellett utaznia, a lány viszont az iskolára (Mattről nem szólhatott) és egyebekre hivatkozva úgy döntött, hogy marad, hiszen már nagykorú volt, eldönthette. Az apja ugyan csak hosszas győzködés után ment bele a dologba, de így legalább nem kellett eladniuk a házukat. Szóval két nappal az után, hogy könnyes búcsút vett édesapjától, Jenna szintén beköltözött a von Darkstein rezidenciára, tehát még eggyel többen lettünk. Míg azonban másoknál ez újabb gondokat szül, anyu tárt karokkal várta az újabb és újabb vendégeket és, hogy az ő szavaival éljek "Végre élmény főzni, hisz az ebédlő megtelik emberekkel."

Szóval valahogy elég gyorsan, de eltelt egy év és három hónap. Júliust írtunk és élveztük a kellemes éjjeleket/vámpírnappalokat. Aznap is pont így volt. Már az este tízet is elütötte az óra, amikor rávettem magamat, hogy felkeljek. Körbenéztem a szobámban és a lehúzott roló fokai között beszűrődő alkonyi fény láttán elmosolyodtam. Kimásztam az ágyból és magamra kaptam egy lenge blúzt az éppen kezem ügyébe akadó sorttal. Csak ezek után vettem észre, hogy Derek már felkelt, hiszen nem volt ott az ág túloldalán. (Körülbelül fél évvel ezelőtt alakítottuk át a kettőnk szobáját, összenyitottuk, az övé nagy részéből gardrób, az enyémből pedig a közös szobánk lett). Beletúrtam a hajamba, mely talán kócosabb volt, mint valaha, de "reggelente" ez sosem érdekelt. Pedig ha tudtam volna mi vár rám nem sokkal később, akkor biztos nem így vélekedtem volna.

Miután kiléptem a szobámból még húsz percbe bele tellett, hogy eljussak az ebédlőig reggelizés céljából, s az ajtó előtt is vártam pár percet mielőtt beléptem volna a helyiségbe, hogy sikerjen kipislognom a maradék álmot is a szememből, de nem voltam annyira eredményes, mint szerettem volna. Végül mégiscsak sikerült lenyomnom a kilincset és bejutnom, de abban a pillanatban meg is torpantam. Az egész helyiségben sötétség uralkodott, a hatalmas ablakok el voltak sötétítve. Tettem két lépést és egy pillanat alatt gyertyák százai lobbantak lángra, immáron némi világosságot bocsájtva a teremre. Nem volt ott rajtam kívül senki, csak Derek, akinek az arca komor volt. Elindult felém és a szokásosnál távolabb állt meg előttem. Mindaddig észre sem vettem, hogy ruházata is komolyságot tükröz. Hosszú fekete nadrág (talán farmer) és fekete ing volt rajta. Nem igazán értettem a helyzetet, de nem volt időm rákérdezni.

- Selena Isabella Sophia von Darkstein - szólított meg a teljes nevemen, szinte ünnepélyes, de ettől függetlenül komoly hangon, majd fél térdre ereszkedett és tekintetét az enyémbe fúrta. - Légy a feleségem...

Harmadik díjam

Halihó!

Nem gondoltam volna ugyan, de megkaptam a harmadik díjamat, méghozzá nem mástól, mint W.~-től. Nagyon szépen köszönöm neki még egyszer és higgye el, hogy mérhetetlenül feldobott vele.

Szabályok:

- Írj 11 dolgot magadról!

- Válaszolj a jelölő által írt 11 kérdésre!

- Írj 11 kérdést!

- Küld tovább 11 embernek!

11 dolog magamról:

- Ebben a pillanatban, amikor ezt írom épp Horvátországban tartózkodok és hajnali fél egy van.

- Amint befejeztem a díjat felteszek egy új részt erre a blogomra.

- Odavagyok a sportokért, még akkor is ha én magam elég bén vagyok e téren.

- Végigkövettem a foci vbt.

- Kopik a tetkóm/hennám amit néhány nappal ezelőtt szereztem.

- Kontaktlencsét hordok, mert utálom a szemüvegemet.

- Van egy sebhely a bal érdemen, mert nem tudok focizni.

-Fogalmam sincs, hogy mit írjak a fennmaradó 3 helyre.

- Még mindig.

- ...

- Asszem ennyi vagyok....

11 kérdésre válasz:

- Mennyi idős vagy?

* 16 éves

- Hol laksz?

* Két folyó torkolatától nem messze, ez a legbővebb, amivel szolgálni tudok.

- Miért kezdtél el írni?

* Blogot vagy úgy egyáltalán bármit? Az első blogomat 2012. júniusában kezdtem és azóta folyamatosan írok, igaz nem egyet. Amúgy írni jóval korábban, 5-6 évvel ezelőtt kezdtem igazán.

- Szereted az írásodat?

* Azt ami ól sikerül azt igen, van hogy többször is elolvasom, azonban azok a részek, amiket azért írok mert már lelkiismeret furdalásom van a sok késés miatt, általában nem nyerik e a tetszésemet sőt olykor szégyellem is őket.

- Ki a kedvenc előadód?

* Christina Perri... talán. Hogy őszinte legyek nem igazán szoktam kedvenceket választani.

- Mi a hobbid?

* Az írás természetesen, de emellett nagyon szívesen rajzolok, szerkesztek képeket, nézek sportot vagy táncolok és odavagyok az animékért és mangákért.

- Van-e olyan ember, aki mindent tud rólad?

* Van xDD kinek nincs? Remélem tudja is az, akire gondolok :))

- Hány blogot írsz?

* Jelenleg 3 blogom van folyamatban, egyet befejeztem és egy design blogot is indítottam.

- Mi a kedvenc könyved?

* Ezt a kérdést nehéz kenne megválaszolni. Per pillanat Christopher Paolini Eragonját választanám, de semmiképp sem feledkeznék meg Böszörményi Gyula ķönyveiről sem.

- Szerencseszámod?

* 7, bár magam sem tudom miért...

11 kérdés tőlem:

- Mikor kezdted a blogod?

- Mi vitt rá arra, hogy elkezdj írni?

- Mi/ Ki alapján alkottad meg a szereplőidet?

- Hogyan vélekedsz a munkáidról?

- Mivel foglalkozol még szívesen az íráson kívül?

- Van olyan dolog, amire különösen büszke vagy?

- Hány éves vagy?

- Szeretnél komolyabban foglalkozni az írással a későbbiekben?

- Mi a kedvenc színed?

- Van-e olyan dolog/személy ami/aki miatt mindenen túl rajongsz?

11 blogger, akinek küldöm:

- Laure Dessauge

- Leah Hope Eastbrook

- M. Mircsi

- Alice Zelmyra Hodgins

- Lucy

- Szocsi

- Noemi Soler

és sajnos én ismét csak nem tudtam teljesíteni a megfelelő számot, de azok, akiknek küldöm mindenképpen megérdemlik.

by: Kathy F.

63.rész

Szijjasztok!

Huhh... úgy tűnik, hogy zsúfolt nyaram alatt idáig is eljutottam, de sikerült befejeznem a következő részt, amit rögtön meg is hoztam nektek. Kíváncsi vagyok mit fogtok szólni hozzá.^^ Emellett, mint baloldalt láthatjátok új szavazást is indítottam, merő kíváncsiságból. Örülnék, ha minél többen voksolnátok, hogy mire eljut a történet egy bizonyos részére lássam, jól döntöttem-e. Nah de nem is szaporítom tovább a szót. Íme itt lenne a 63. (OMG!) rész, jó szórakozást! Komiban várom a véleményeteket!

by: Kathy F.

- Az egyetlen megoldás, ami véleményem szerint jelen esetben rendelkezésünkre áll az az, ha egy von Darkstein vérvonalból származó családtag, vagyis közülünk valaki teljes értékű vámpírrá változtatná Dereket. - Hideg csend ereszkedett ránk. Steph kinyitotta a szemét. - Méghozzá nem más, mint Sophia… - nézett rám, sötét szemeinek tekintetét mélyen az enyémbe fúrva…

Fagyos csend telepedett a jelenlévőkre, senki sem számított erre a fejleményre, mindenkinek az arcán döbbenet ült. El nem bírtam képzelni, mégis hogyan juthatott eme következtetésre és úgy vélem ezzel a többiek is hasonlóképp voltak. Hogy Dereket vámpírrá változtatni? De hiszen ez abszurd! Épp az a célunk, hogy megszabadítsuk őt a vámpírsága okozta átoktól, akkor meg miféle megoldás ez? A nagynéném szemébe néztem, kerestem a válaszokat a kérdéseimre. Talán megérthette a célzást a tekintetemben, mert egy ideig még engem nézett, majd amikor elvonta a tekintetét rólam, akkor afféle magyarázásba kezdett.

-   - Mivel a véredben elég nagy mennyiségben található tiszta vámpírvérből – fordult Derek felé – így ha vámpírrá változtatunk nem közrendű, hanem már szinte nemes lesz belőled a véredet tekintve, főleg, hogy a von Darkstein vérrel keveredik. Ugyan emiatt nagy valószínűséggel bír, hogy le kell mondanod a jelenlegi életviteledről, sőt elképzelhető, hogy a varázstudományaidról is, mégis teljes mértékben megszabadulnál a téged sújtó átoktól. – fejezte be mondatát a nagynéném.

Eddigre már sikerült valamennyire felébrednem a döbbenetemből és körbefuttattam a tekintetemet a jelenlévőkön. Aaron és anya úgy tűnt értik Stephanie érvelését, ennek ellenére még mindig látszódott rajtuk a döbbenet, mely a kijelentést követően fagyott az arcukra. Erre ők sem számítottak, bár nem hibáztatom őket, hiszen ki számíthatott volna eme furcsa fejleményre.  Matt és a lányok próbálták kibogozni a helyzetet, de úgy tűnt ez nekik, már nagyon sok. A helyiség falánál ácsorogtak fagyott arccal és tekintettel, próbálták összeszedni magukat.

A következő Elizaila Wongst volt. Az ő arcáról sokkal több mindent lehetett leolvasni. Keveredtek az érzések mind a szemeiben, mind arcvonásainak rejtekében. Düh, csalódottság, értetlenség, tiltakozás, aggodalom, sőt talán némi megkönnyebbülés is, de ennek csak halovány szikráját láttam. Tekintete izzott, olyan volt, mint, aki bármely percben átlépi a határait és teljesen kifakad. Meg tudtam érteni, hiszen ő sem erre számított. Végül is a fiáról van szó, az ő életéről, további életéről. A fiáról, akit a vámpírvére átkától akarnak megszabadítani, de csak megkapja azt méghozzá egy örökléttel együtt, nem ez volt, amit ő is várhatott mindeddig. Karjait összefonta maga előtt és úgy várakozott, de nem tudtam eldönteni, hogy még meddig.

Végül tekintetem a barátomra siklott. Ő volt talán a legjobban megdöbbenve, az ő arcán némi ijedtség is látszott mindemellett. Nem is csodálkoztam, hiszen mindeddig róla volt szó, az ő életéről akar más dönteni. Azt hihette, hogy most végre megszabadulhat a kínoktól, melyet a Valencia vér okozott neki, de nagyot kellett koppannia és mindez látszott rajta, látszott azon, ahogy rám nézett. Lesütöttem a szemem. Képtelen voltam állni a tekintetét. Bűntudatom volt, igaz azt sem tudtam miért. Talán azért, mert rám várt a feladat, hogy teljes mértékben vérszívót csináljak belőle és nem akartam tönkretenni az életét. Igaz nekem sincsen rossz életem, sőt talán a többi vámpírhoz képest szerencsés is vagyok, nem vagyok olyan, mint mások, de ennek egyetlen oka van… méghozzá, hogy csak félig vagyok az és ez megment attól, hogy olyan vadállat legyek, mint egyes nemesi, sőt főnemesi családok sarjai.

Felsóhajtottam és tekintetemet a nagynénémre függesztettem.

-   - Biztos vagy benne, hogy ez az egyetlen megoldás? – kérdeztem halkan, mire akaratlanul is észrevettem, hogy mindenkinek felkeltettem az érdeklődését.

Éreztem a hátam mögött a szúró pillantásokat, melyek mind Stephanienak szóltak és a válaszára vártak. Ő azonban nem szólalt meg. Egyszerűen csak lehunyta a szemeit és szomorú arckifejezéssel bólintott… Egyetlen légy zümmögése sem hallatszott, olyan csend állt be. Nem szólt semmi, még a levegővételek hangja is semminek tűnt. Karba fontam a kezeimet, rossz érzésem volt. Mint a vihar előtti csendben, olyan érzések rohamozták meg a testemet és nem tévedtem. Pár pillanattal később robbant is a bomba.

-    - Stephanie von Darkstein! – szólította meg Wongst asszonyság a nagynénémet nem túl kedves hangsúllyal és szinte kiabálva. – Mégis miféle megoldás ez? – fakadt ki, s hangja egy pillanatra megremegett. Nem akarta elhinni, hogy ez az egyetlen lehetőség, pedig nagyon úgy tűnt, hogy így van. – Hiszen éppen az lenne a cél, hogy eltűnjön a vámpírvére, erre vámpírt akarsz belőle csinálni? – akár korábban a gondolataiban is olvashattam volna, hiszen pont azt mondta, amire számítottam. Stephanie felsóhajtott.

-   - Sajnálom Elizaila. Hidd el nekem sem öröm, hogy ezt kellett közölnöm, hiszen a mi családunk ama elv alapján él, hogy nem változtatunk senkit vámpírrá. De ha meg szeretnénk szabadítani Dereket ezektől a szenvedésektől, akkor ez az egyetlen esély.

-     - De miféle esély ez? Hiszen úgy már nem lesz ember!

-    - Pontosan. – válaszolta. – Az emberi léte miatt képtelen elviselni az ereiben folyó átkos vért, s ez által egy idő után vérengző vadállattá válik. Ha teljes értékű vámpírrá változtatjuk, akkor ez az átkos vér kitisztul és ugyan vámpírként, de teljes életet élhet. Nem kockáztatja a maga életét és nem veszélyezteti másokét.

-   - De éppen a vámpírvértől szeretnénk megszabadulni! – folytatta az akadékoskodást Elizaila Wongst, azonban az arcán látszódott, hogy csak kapaszkodót keres, legbelül talán már ő is belátta, hogy Stephanienak igaza van.

-   - Derek különleges fiú. Bár fogalmam sincs miért, de az ő vérében sokkal magasabb százalékban megtalálható a Valencia vér, mint eddig akár bárkinek is lehetett. Ezen okból kifolyólag jelentkeztek nála már ilyen fiatal korában a tünetek és ezért van esély arra, hogy teljes értékű vámpír válhasson belőle. Mivel egy átváltoztatott halandó az átváltoztatását követően ritkán éri el még a közönséges szintet is, ők általában ezek után nem sokkal el is pusztulnak. A vámpírméreggel átitatott vérük ugyanis átveszi a testük fölött az irányítást és vérre éhes vadat csinál belőlük. – Mi eme okból kifolyólag sem teszünk ilyet az emberekkel. -  Azonban vannak olyanok, akiknek a szervezete immunisabb és átvészelik az átváltozással járó kínokat, majd közönséges vámpírként, a ranglétra alsó fokain elhelyezkedve, folytathatják életüket. Derek azonban, mint mondtam különleges. Ha az ő vére keveredik a miénkkel, akkor sokkal tisztább lesz, mint bármelyik halandóból lett vérszívóé és nemes lesz belőle. Ennek köszönhetően megszabadul a Valencia átoktól és hozzánk hasonlóként tovább élhet. Ezt természetesen még jobban elősegíti, ha Sophia változtatja át, hiszen köztük érzelmi kötődés alakult ki, amely már most nagyon erős. Így a fiú meg fog menekülni. – fejezte be a részletes magyarázatot a nagynéném, amire már Mrs Wongst sem tudott mit reagálni. Úgy tűnt beletörődött abba, hogy ez a helyzet.

-     - Mindettől függetlenül… – lépett elő az édesanyám, mire elkerekedett a szemem. Stephaniera pillantott, aki bólintott egyet. Ekkor tekintete Wongst asszonyra, majd a fiára vándorolt, s végül rám pillantott. – Nem kell beleegyeznetek. – ejtette ki a szavakat a száján teljes nyugalommal. Nem értettem, talán az eddigi döbbenete csak álca lett volna? Ha nem, akkor mégis hogyan képes ilyen nyugodtan megszólalni?

-   - Vanessának igaza van. – szólalt meg ismét a nagynéném - Mindhármatoknak bele kell mennie ebbe az egészbe és mindezek előtt tudnotok kell, amit az elején is elmondtam, hogy nem tudhatom konkrétan mi lesz az eredménye ennek a fajta „megoldásnak”. Amit eddig elmagyaráztam az a legvalószínűbb végkifejlet és természetesen a legpozitívabb is. Azonban elképzelhető, hogy mégsem ez történik, hanem valami sokkal rosszabb dolog. Akár… - kezdte, de megtorpant és Derekre pillantott. – Akár az életedbe is kerülhet. – mondta ki egy szuszra. Ezen ismét elhűlt Elizaila és természetesen én is, Derek és Aaron tűrte talán a legjobban, a magyarázat óta ugyanis egyikőjük arcán sem lehetett látni semmiféle változást, vagy túlságosan komoly érzelmet. – Természetesen ez a legvégső és legrosszabb eshetőség, de számításba kell venni. – tette hozzá, talán azért, hogy szépítse a helyzetet, majd pár perc szünet után feltette a mindent eldöntő kérdést. – Szóval hogyan döntötök? – Tekintete először Mrs Wongstra siklott, aki a fiát figyelte.

-    -  Az igazat megvallva nincs ínyemre az ötlet. – kezdte halkan és szemeit lassan Stephaniera emelte. – Mégis úgy tűnik, valóban ez az egyetlen megoldás. Így még akkor is, ha nem szeretném, hogy a fiamból vámpír legyen, amennyiben ez neki megfelel, így nekem is. Ez az ő döntése. – válaszolta és Derekre nézett. A nagynéném szintén rá pillantott a fiúra, aki elég határozott arcot vágott.

-   - Szeretem Selenát és vele szeretnék lenni, szóval ha ennek az a módja, hogy magamnak is vámpírrá kell változnom, akkor tessék. Bármi is lesz ennek a vége én benne vagyok, és ha véletlenül rosszul sülne el, akkor azt szeretném, hogy tudd – nézett rám – hogy szeretlek, az életemnél is jobban. -  Többet is mondott a kelleténél, mindenki arcáról ez szűrődött le. Legalábbis egy ideig, hiszen ezután mindannyian kérdőn pillantottak rám, várva az én válaszomat… Igen már csak én hiányoztam, azonban fogalmam sem volt mit mondjak. Az én feladatom volt, hogy vámpírrá változtassam, de akár meg is ölhettem ezzel. Képtelen voltam dönteni. Lesütöttem és összeszorítottam a szemeimet, a kezeimet ökölbe szorítottam.

-    - NEM! – kiáltottam, hangon végighasított a helyiségen. – Nem vállalom a kockázatot. – fakadtam ki ezúttal én, szemeimbe könnyek szöktek, de visszafojtottam őket. Derekre pillantottam. – Én is szeretlek, és éppen ezért nem akarlak elveszíteni, nem bírnám elviselni, ha miattam halnál meg. - mondtam neki. – Ezért nem egyezek bele. – ismét csak elhűlt mindenkit, de talán megértették a válaszomat. Dereken kívül… Ő ugyanis csak lágyan elmosolyodott és felállt, majd a vállamra tette a kezeit.

-    - Nem fog ez megtörténni, Sel. Én bízom benned. – vigasztalt lágy hangon. – Tudom, hogy sikerülni fog. – mosolyogott és mosolya nyugtatóan hatott rám. – Tudom, hogy menni fog és minden rendben lesz. Ezért hát nyugodtan egyezz bele és utána minden jó lesz.

-   - Valóban így gondolod? – kérdeztem félve, mire bólintott. Végigfuttattam a tekintetemet a jelenlévőkön, senkinek az arcán nem láttam kételkedést. Végül Stephaniera pillantottam és bólintottam.

-    - Rendben. – vette át szót. – Ez esetben tudod, mit kell tenned. – mondta, mire bólintottam. Megvártam, amíg Derek leül a helyiségben lévő ágyra, majd mellé ültem és átkaroltam. Bíztatóan elmosolyodott.

-     - Hiszek benned. – mondta, majd forró csókot lehelt az ajkaimra. Bólintottam.

-     - Szeretlek. – mondtam neki.

A nyakához hajoltam s puha bőrébe belevájtam éles szemfogaimat. Éreztem, ahogy a teste megfeszül a karjaim közt, de nem hagytam abba, elkezdtem szívni a vérét. Elöntött az a mámoros érzés, melyet az élő ember vére okoz, a szívem hevesebben vert.  Szinte forrott a vérem az övétől, hevítette az enyémet. Azonban tudtam a feladatomat. Egy idő után elszakadtam a barátomtól és a csuklómba haraptam. Éreztem a szúró fájdalmat, ahogyan a fogaim felszakítják a bőrömet, azonban ez egyáltalán nem zavart. Felálltam az ágyról és végigfektettem Derek testét rajta. A bőre elfehéredett, arcán látszott, hogy vergődik, azonban szemei erőtlenül ugyan, de nyitva voltak és bíztattak engem. Hittek bennem. Vérző csuklómat az ajkaihoz

érintettem és hagytam hadd szívja magába az őt életre keltő tiszta von Darkstein vért. Nem tartott sokáig, mire nem éreztem a szívó hatást a karomon és elhúztam azt. A fiúra pillantottam és vártam, hogy mi történik. Szemei egy pillanatig még nyitva voltak, de hamarosan szemhéjai lehullottak, arca pedig kifejezéstelen volt. Térdre rogytam. Hát mégis elbuktam volna?

-     -  DEREK! – kiáltottam a végtelen csendbe, amely körülvett.