2014. november 5., szerda

67.rész

Kellemes estét!

Úgy gondoltam ez alkalommal nem fűzök hozzá semmit. Itt van, elkészültem vele, remélem elnyeri majd a tetszéseteket! Jó szórakozást hozzá!
Komiban várom a véleményeteket!^^

by: Kathy F.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

*Teresa szemszöge*

Olyan volt az egész, minta nem is velem történt volna. Szinte reflexszerűen rohantam oda Aaronhoz, amikor az ellenséges csapat élén álló vámpír becsmérelni és szidalmazni kezdte a barátomat és a legjobb barátnőmet. Azonban mire észbe kaptam, az anyám felsikoltott én pedig egy mérgezett nyílvesszővel néztem farkasszemet. Abban a pillanatban viszont, amikor a vámpírvadász (ahogy ránéztem a neve is beugrott, hiszen jól ismertem… Honard… talán épp e miatt az ismertségünk miatt támadt rám ő először, hisz mint gondolom minden vámpírvadász a túloldalon, ő is valószínűleg árulónak tart) eleresztette a már szinte pattanásig feszült húrt, s a hegyes véggel rendelkező halál elkezdett száguldani felém, az idő mintha megállt volna számomra. Olyan volt, mint a filmekben, amikor egy csata közben egy pillanatot lelassítanak, s közben a háttérben természetes gyorsasággal futnak az események. Úgy éreztem én vagyok a főszereplő, és csak azért történik mindez, hogy mindenki kellőképp odafigyelhessen rám… pontosabban ránk. Azonban ezáltal én is tökéletesen láttam minden egyes pillanatot, ami a valóságban olyan sebességgel történhetett, hogy valószínűleg észre sem vettem volna. Tizedmásodperceket követtem végig, melyek hosszú perceknek tűntek, ahogyan Aaron felkapta a fejét, megszorította a kezem, majd testével kitakarta a felém szálló nyílvesszőt. Szemeim mellkasára szegeződtek, hiszen annyival magasabb volt nálam, hogy az volt nekem körülbelül szemmagasságban. Szabad kezével egy számomra tökéletesen látható mozdulatsort írt le a levegőben, melynek hatására teljes látómezőmet egy hatalmas jégfal töltötte ki, amiről le mertem volna fogadni, hogy vastagsága több tíz centiméter. Végül pedig átölelt, s erős karjaival védelmezőn magához szorított. Ugyan az ölelését nem tudtam viszonozni, mert még mindig teljesen dermedten állam a félelemtől, de éreztem a mellkasomat elborító forró biztonságérzetet, melyet a barátomnak köszönhettem. Lehunyt szemmel vártam a nyílvessző becsapódását a falba és, hogy megmeneküljünk. Azonban hamar rá kellett jönnöm, hogy ez nem volt helyes. Alig telt el néhány pillanat, mire egy rémült sikoltás hagyta el valakinek a száját a mögöttünk csoportosuló násznépből.
- Neee! – ismertem fel Selena hangját és a kellemes melegséget semmi perc alatt rideg félelem váltotta fel.
Ugyan nem láttam a nyílvesszőt, mely rendíthetetlenül, bár továbbra is lassított felvételben közeledett felénk, de szemem sarkából pontosan láttam, hogy az Aaron mögött tornyosuló jégfal millió parányi szilánkra hullik, mintha csak egy varázslat találta volna telibe. S abban a pillanatban felgyorsult minden… Alighogy az első lehulló szilánk földet ért, a barátom teste fájdalmasan összerándult és megmerevedett. Szorítása egy pillanatra halványan erősödött majd egyre csak gyengült. Abban a pillanatban leoldódott rólam az engem mindeddig mozdulatlanná tévő kötés, s felpillantottam Aaron arcára. Ha csak egy szempillantásnyi időre is, de láttam rajta a kínt, míg vissza nem szerezte az arcizmai felett az irányítást. Páni rémület fogott el, amikor rádöbbentem, hogy a nekem szánt gyilkos nyílvessző egyszerűen csak áthatolt a vastag jégfalon és belefúródott a barátom oldalába, mely pontosan egy magasságban volt az én mellkasommal…
Szinte ugyanabban a pillanatban, ahogy a hegyes méreg telibe találta Aaront, a mi oldalunkon álló tömeg, mintha megtáltosodott volna. Selena pillanatok alatt mellettünk termett és Vanessával meg Stephanieval csatasorba rendeződtek. Semmi perc alatt egy rögtönzött védőfalat húztak fel a hármójuk mágiáját egyesítve, s a korábban kilyuggatott oldalfal elé egy azzal megegyező nagyságú akadályt állítottak fel. A vendégsereg felkészült a védekezésre, hiszen láthatták, hogy itt már tényleg nem babra megy a játék. 
Én viszont csak álltam még mindig Aaron karjai között és őt figyeltem. A pillanatok számomra ismét vészesen lassan kezdtek el telni és éreztem, ahogyan gyengül a kezeinek szorítása. Még, ha titkolni is próbálta, tudtam, hogy szörnyű kínokat él át, hiszen származásomnál é kiképzésemnél fogva jól ismertem a mérget, amellyel át volt itatva az a nyílhegy… Vagy legalábbis reméltem… Ha nem így volt… akkor az az jelentette, hogy valami sokkal rosszabbat és halálosabbat találtak ki… de abba bele sem akartam gondolni.
- Teresa! – hallottam meg ismét a nevemet, mire felkaptam a fejemet. Addigra már a korábbi násznép nagy része eltűnt az ajtón, s a megmaradtak csatasorba álltak. A barátnőm hevesen integetett, hogy menjünk mi is, én pedig felpillantottam Aaronra. A barátom még egész jól tartotta magát, legalábbis az arca ezt tükrözte. Kieresztett az öleléséből és ő is intett a fejével egy aprót, jelezve, hogy menjünk, Aggódón figyeltem minden mozdulatát. – Gyertek már! Nem tudhatjuk mikor meddig tart nekik ezt a falat is áttörni! – kiáltott Selena ismételten némileg kétségbeesetten. 
Elindultam és láttam, hogy a barátom is jön utánam, de már második lépésnél megremegett, látszott, hogy nem túlságosan ura a mozdulatainak. Selena se perc alatt mellettünk termett és a bátyja mellé léptünk, hogy támogassuk. De neki esze ágában sem volt a vállunkra támaszkodni. Úgy tűnt a büszkeségét semmiképp nem adná fel. Szóval erőt vett magán és viszonylag stabilan és ütemes léptekkel el is jutott a kijáratig.
Éppen, hogy becsuktuk magunk után a teremből kivezető ajtót és a vendégek egyike a mágiája segítségével eltorlaszolta, amikor hallottuk, hogy a falat áttörik, s kiáltások valamint dübörgő léptek hangzottak el. A falnak támaszkodtam és lehunytam a szemeimet. A szívem ezerrel vert félelmemben és megpróbáltam lenyugodni, de időm sem volt rá…

*Selena szemszöge*

Tovább kellett mennünk. Azzal, hogy a meglepetés erejével támadtak ránk hatalmas hátrányba kerültünk és rendeznünk kellett a sorainkat. Aaronnak is szüksége volt ellátásra, mert elég rosszul nézett ki. Emellett el nem bírtam képzelni mégis mennyi ideig tud kitartani az a pár vámpír, aki benn maradt, hogy feltartóztassa a „sereget”. Nekünk viszont meg kellett tennünk mindent, hogy a lehető legtöbbet tudjuk kihozni a segítségükből… és az önfeláldozásukból… 
Stephanie vezetésével a kastély alagsorába mentünk, annak is a legeldugottabb helyiségébe. Egy kopár, sötét és öreg folyosón siettünk végig egy ajtóig, ami valószínűleg évszázadok óta nem volt kinyitva. A nagynénémnek azonban nem telt sok idejébe, amíg kitárta a bejáratot és beeresztett minket az a mögött rejlő helyiségbe. Körbepillantottam és a falakon minden oldalt különböző korok fegyvereit láttam. Voltak ott íjak, nyilak, számszeríjak, kardok, tőrök és egyebek. Mind mesteri munka volt, habár egy sem lehetett fiatalabb kétszáz évesnél. Anya kitárt a terem végében egy szekrényt és mindenkinek intett, hogy öltözzön át egy olyan ruhába, ami egyáltalán nem korlátozza a mozgásba, mert vissza kellett, hogy támadjunk. Ezek után még mielőtt mindenki öltözködni kezdett volna, közölte a társasággal, hogy aki akar, elmehet, csak lehetőleg, leginkább a saját érdekében észrevétlenül tegye ezt. Végül mindenki maradt. Egyesek belátták, hogy valószínűleg nagyobb biztonságban vannak, most, mintha egyedül megpróbálnának kimenni, mások pedig hűségesek voltak a családunkhoz.
Körülbelül öt percbe tellett, amíg levakartam magamról a menyasszonyi ruhát és felvettem valami alkalmasabb göncöt, jelen esetben egy fekete pamutnadrágot egy méregzöld ujjatlan felsővel. Mire én végeztem addigra mindenki más is. Körbefuttattam a tekintetemet a helyiségen és az átellenes sarokban megpillantottam az ikertestvéremet a nagynéném, az édesanyám, valamit Teresa barátnőm társaságában. A nyílvesszőt, ami eltalálta immáron kihúzták az oldalából, s felsőtestét is szabaddá tették. (Megjegyzem én eddig nem sűrűn láttam, de azt kell, mondjam, iszonyú jól festett még azzal a lyukkal az oldalán is… hogy őszinte legyek, ha nem a tesóm lett volna… és természetesen nem lettem volna már férjnél, akkor tuti ráhajtottam volna a srácra…) Egy széken ült a fal mellett, fejét a fal felületének támasztva, s láttam, hogy arcán izzadtságcseppek gyöngyöznek. A sebnek, melyet a vámpírvadász nyila okozott a széle már elkezdett elfeketedni ezzel tanújelét adva a méreg jelenlétének. Stephanie kitisztította a sebesülést, s láttam, hogy a bátyám izmai akarata ellenére is megrándulnak, ahogyan a vegyszeres anyagot a sérüléshez érintette a nagynénénk. Alkarjaival a szék támláján támaszkodott, s lelógó kezei ökölbe voltak szorítva. Összeszorult a szívem a látványára… főleg, hogy azt sem engedte meg magának, hogy kimutassa a fájdalmát. Odaoldalogtam hozzájuk, amikor odaértem Steph már épp hevesen rázta a fejét és erőteljest vitázott Aaronnal, aki mindenáron ki akart menni, harcolni, habár alig állt a lábán.
- Elég! – kiáltottam el magam, amikor elegem lett. A hangom áthasított a termen és abban a szent pillanatban síri csend lett. – Hagyd abba Aaron! – kiabáltam rá a bátyámra. – Tedd azt, amit Stephanie mond és szedd össze magad! Fogd fel, hogy így esélyed sincs odakint! Mit akarsz te ott csinálni egyedül, sebesülten?! Hiszen láthattad, hogy egyetlen nyílvesszővel áttörték a faladat!– a tömeg felé fordultam. – Mindenki láthatta! Mindenki láthatta, hogy egy főnemesi család vérének mágiája nem akadályozhatta meg őket, holott azért Aaron igazán képzett és ualja a képességét! Össze kell fognunk, ha meg akarjuk védeni magunkat! – mindenki egy emberként bólintott. – Ti itt mind a harcot választottátok, akkor hát tegyük is azt! Együtt! Mindenki, akinek a mágiája alkalmas támadásra az vegyen magához apróbb vagy épp távolsági fegyvereket, amelyek elég könnyűek vagy kicsik ahhoz, hogy a viselésük mellett is tudják használni a képességüket! – utasítottam őket magamat is meglepve. De már betelt a pohár. Nem akartam az többé lenni, aki folyton bajba kerül, és mindig más segíti ki, a sarkamra akartam állni és meg is tettem. Ráadásul borzalmasan aggódtam Aaronért. – Az, aki inkább védekezésre képes azt használni az erősebb fegyverekkel, kardokkal és egyebekkel szerelkezzenek fel! Mindenkinél legyen valami, amivel harcolhat, hiszen láthattátok, hogy teljesen komolyan gondolják! – fejeztem be. Lelkesítő beszédnek nem épp volt jó, de már elegem volt. Sokan megdöbbentek a szavaimon, de végül belátták, hogy igazam volt és hozzáfogtam a fegyverkezéshez. – Te pedig Stephanieval maradsz! – néztem összeráncolt szemöldökkel az ikertestvéremre.
- De rá szükség van… - ellenkezett összeráncolt szemöldökkel, de továbbra is szokásos hideg arckifejezésével, csak köhögés szakította félbe a mondandóját. – Szükség van a… a mágiájára, hisz övé az egyik legerősebb.
- Vannak itt mások is, akiknek erős mágiájuk van. – szólt közbe az édesanyánk is. – Viszont nincs még egy olyan, aki úgy ért a gyógyításhoz, mint a nagynénéd. Ezzel azt hiszem, mindnyájan egyetértünk. – fordult a tömeg felé és mindenki helyeselt. – Sophiának igaza van, neked itt kell maradnod és Stephanienak is. Ahogy nem csak nektek, hanem neked is, - mutatott Teresára – nektek hármatoknak is – nézett apára, Mattre és Jennára – és neked is! – fordult egyenesen felém. Elkerekedett a szemem.
- Én nekem miért? – kérdeztem felháborodottan és a rajtam kívül említettek is kifejezték nem tetszésüket.
- Ez nagyon egyszerű. Ti lennétek a fő célpont. Teresa azért, mert vámpírvadász volt, és mint láthattátok a vadászok nem igazán tolerálják, hogy bennünket pártol. Ti hárman azért, mert nem vagytok vámpírok, így nagyon könnyű célpontok vagytok…
- Azt meg mégis honnan veszik? – akadt ki Matt. – Attól, hogy nem vagyok vámpír, harcolni még tudok. – érvelt, de anya ügyet sem vetett rá, csak folytatta.
- Aaront gondolom, magyaráznom sem kell – sandított a bátyámra, aki csak a szemöldökét ráncolta. Na, igen, sosem volt jellemző rá, hogy nyugton üljön.
- És én? – tettem fel ismét a korábbi felháborodott kérdésemet.
- Te az „átkos” testvérek egyike vagy. – sóhajtott fel sajnálkozva anya. – Azért támadtak meg minket, mert szerintük én szörnyű hibát követtem el azzal, hogy hozzámentem apátokhoz és világra hoztalak benneteket… Mindenképp el akarják pusztítani a… - látszott, hogy szörnyen nehezére esik kiejteni a szót. – korcsfajzatokat. – mondta ki végül lehunyt szemmel. Igaza volt, de szörnyű volt ezt hallani… Mi vagyunk az oka ennek a csatának. Aaronra pillantottam, és amikor találkozott a tekintetünk éreztem, hogy egyre gondolunk. – Sajnálom. – tette hozzá anya őszintén.
- És akkor te mégis miért nem maradsz itt? – kérdeztem és egyre jobban ki voltál akadva. – Ha amit elmondtál az úgy van, akkor téged akarhatnak mindennél jobban! – fakadtam ki.
- Esélyes… De nem hagyhatom, hogy a gyermekeim létét tagadják meg és őket akarják megölni… - mondta, majd semmiféle választ meg sem várva sarkon fordult és elindult az ajtó felé.
Intett a tömegnek és a seregünk élén kivonult. Csak mi heten maradtunk a helyiségben teljesen dermedten. Ők pedig elmentek, ki az ellenség karmai közé, hogy szembenézzenek a minket megtámadókkal, mindenféle stratégia nélkül…

3 megjegyzés:

  1. Szokás szerint nagyon jó lett. Hány részesre tervezed a történetet? Remélem jó sokra.:D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, ha tetszett. :))
      Egyelőre van még hátra pár, de konkrét számadatot nem tudok adni és ez a jövőben változhat is. Mindenesetre azt bizton állíthatom, hogy ezzel a szakasszal véget fog érni a történet.

      Törlés
  2. olyan régen írtál :(

    VálaszTörlés