51.rész

Nah itt lennék. Mérhetetlenül sajnálom, hogy ilyen későn érkezett meg ez a rész, de nem igazán van mentségem. Nekem is megy az élet, suliba kell járni, ráadásul némi ihlethiány is közbejött, de nem szeretnék mentegetőzni. Csak annyit mondok, hogy jó szórakozást a részhez. Iratkozzatok fel, ha tetszik és szavazzatok is! :D Komiban várom a véleményeteket^^

A bejárati ajtóban vártam Derekre, már teljes pucc parádéban voltam. A hidegre való tekintettel, barna farmert, fehér csizmát, drapp kabátot, fehér kötött sálat és hozzá passzoló kötött sapkát és kesztyűt viseltem. Igazából fogalmam sem volt róla, hogy miért időzik a barátom annyit a szobájában, elvégre ő nem szokott olyan sok figyelmet fordítani a külsejére, hogy jóval utánam végezzen a készülődéssel, de nem zavartattam magam. Így volt egy kis időm gondolkozni. Egyedül átgondolni a dolgaimat. Mostanában sokszor tettem hasonlót. Már egy hét eltelt azóta, hogy összevesztem Aaronnal. Azóta szinte nem is találkoztam vele és, ha véletlenül összefutottunk, akkor is maximum egy jeges pillantásra futotta tőle. Persze mert meg sem várta, hogy befejezzem a mondandómat. Akárhányszor a beszélgetésre gondolok, elönt a méreg. Ott visszhangzanak a szavai a fejemben.

-         - Sajnálom, ha mindeddig azt vetted le a viselkedésemből, hogy nem számítasz nekem. – kezdtem bele egy nagy levegővétel után. – Bocsáss meg, ha úgy tűnt így érzek irántad, de kérlek, hidd el, hogy nem így van. – néztem rá.

-         - Nekem nem úgy tűnt. – morogta maga elé fel sem nézve. – Annak ellenére, hogy Matt nem is a bátyád, valahogy nekem nagyon is úgy tűnik, hogy sokkal többet jelent számodra.

-         - Igen, Matt nagyon sokat jelent számomra. Neki köszönhetem azt, aki vagyok. Ő mindig közel állt hozzám és azt hiszem ez ezután sem fog megváltozni… De te az ikertestvérem vagy és neked is nagyon sokat köszönhetek…

-         - Tehát csak hálából érzel irántam bármit is? – horkant fel. –Mert akkor, köszi, nem kérek belőle. – még mindig nem nézett fel, csak bámult továbbra is maga elé. 

-         Nem! – csattantam fel. – Épp ezt akarom elmondani, de úgy látszik, ez téged nem érdekel! – felpattantam és karba tett kézzel elindultam vissza a házba.

-         Sophia! – kiáltott utánam, de nem néztem vissza…

- Mi a baj? – szólalt meg hirtelen Derek és megérintette a vállamat. Ijedtemben felpillantottam, aztán megráztam a fejem jelezve, hogy semmi. Közben alaposan szemügyre vettem a barátomat. Most is ugyanolyan helyes volt, mint bármikor máskor. Szemei csintalanul csillogtak, fülében most is ott volt elengedhetetlen kiegészítője, a fülhallgatója. Egyszerű farmernadrágot és egyszínű téli dzsekit viselt, sportcipővel.

- Mehetünk? - kérdeztem szóbeli válasz helyett. Bólintott. Megfogta e kezem, egy lágy puszit nyomott az ajkaimra aztán elindultunk. Csendben lépkedtünk a város felé.

Az volt a tervünk a programra nézve, hogy bemegyünk a városba és sétálunk egyet, pontosabban oda is gyalog megyünk. Egy hete jóformán ki sem mozdultunk a házból és Derek hangulata is elég nyomott volt, végül is éppen most veszett össze a szüleivel. Neki is szüksége volt levegőváltozásra. Én emellett pedig szerettem volna benézni valami bevásárlóközpontba, hogy vegyek valamit Mattnek, ugyanis ma volt a születésnapja. A 22. Úgy gondoltam meglepem valamivel és amúgy is szerettem volna már találkozni Jennaval és Tesaval.

Beletelt némi időbe, amíg beértünk a városba, de nagyon nem fáradtunk el. A lányokkal a találkozó délutánra volt megbeszélve, az idő akkor pedig valamikor 11 körül járt, úgyhogy még volt időnk. Először tehát a pláza felé indultunk. Volt némi bűntudatom attól, hogy magammal rángatom Dereket, de amikor ránéztem ő mosolygott. Mindig mosolygott és ez megnyugvással töltött el. Egymás kezét fogva léptünk be a hatalmas bevásárlóközpontba és jártuk végig az üzleteket. Nagyon nehéz volt megtalálni azt a dolgot, ami talán a legmegfelelőbb lett volna Mattnek. Aznap, a születésnapján, mindent el akartam mondani neki az érzéseimről egy ajándékkal. De végül sikeresen zárult a több órás kutakodás, habár időközben egyszer-kétszer teljesen elkalandoztunk. Be-benézegettünk a különféle üzletekbe és ruhák százait próbáltam fel, aminek egy-két pillanatát Derek is megörökítette. Aztán ő következett. Sapkákat és kalapokat próbált fel és meg szétröhögtem rajta az agyamat. Nem azért mert hülyén állt neki, hanem mert szándékosan poénosan rakta fel vagy épp a női részlegről választott árucikket. Amilyen jól szórakoztunk észre sem vettünk mennyire elszaladt az idő. Hirtelen már csak pár percünk maradt a találkozóig, ráadásul a legfelső emeleten voltunk a megbeszélt helyszín pedig a földszinten lévő kávézó volt. Úgyhogy fogtuk magunkat és elkezdtünk rohanni le a kávézóba. Késésben ugyan még nem voltunk, de jobb szerettem volna, ha mi érünk oda korábban. Szerencsére ez így is történt. Mikor leértünk a kávézóba, még nem ült senki a szokásos asztalunknál. magunkat kifújva foglaltunk helyet az említett asztalnál és kényelembe helyeztük magunkat. Az asztallapra könyököltem és mosolyogva néztem a barátomat.

-         - Mi az? – kérdezte nevetve. 

-         - Semmi. – mosolyodtam el és felnéztem az időközben megérkező pincérlányra. – Szia Suzy! – köszöntem boldogan.

-         - Szia Sel! – mosolygott rám. – Látom most a barátodat is magaddal hoztad, mit hozhatok nektek? – elgondolkodtam.

-         - A változatosság kedvéért most legyen egy Latte. – mondtam, mire bólintott. – Derek? – néztem a barátomra, ő pedig szinte gondolkodás nélkül egy forró csokit kért. 

-         - Okés, hamarosan hozom.

-         - Várj, Suzy még egy perc, Jennaék még nem jártak erre? – kérdeztem, mire a lány csak megrázta a fejét.

-         - Bocsi, de még nem találkoztam velük, de biztos jönnek, az elmúlt héten majdnem minden nap itt lógtak. – bíztatott, mire mosolyogva bólogattam, ő pedig elindult. Derekre pillantottam, aki mosolygott, aztán valamiért egy pillanatra elkomorult és összeráncolta a szemöldökét, az asztalon lévő keze ökölbe szorult. Nem értettem ezt a reakciót. Már épp rá akartam kérdezni, amikor:

-         - Seeel! – kiáltotta egy hang, mire odafordultam. Tesa és Jenna jöttek felénk, ez utóbbi arcán halvány mosoly ült.

-         - Sziasztok! – intettem nekik és odajötte hozzánk. – Lányok, bemutatom a barátomat, Dereket. Derek, ő itt Tesa, ő pedig Jenna. – mosolyogva intettek, Derek pedig bólintott.

-         - Óóó, szóval te vagy a híres Derek. – vigyorodott el Teresa. – Elismerem tényleg helyes vagy.

-         - Tesa! – kiáltottam rá sértődötten, de azért poénra véve a figurát, mire mindannyian felnevettünk.

Nagyszerűen telt az időnk a kávézóban, szinte végig csak nevettünk. A múltról beszélgettünk, az elmúlt tanévről, aztán meg a jelenről. A mindennapjainkról. Mindenről, kivéve Mattről, pontosabban arról, hogy él, pedig én szerettem volna. El nem tudom mondani mennyire kikívánkozott belőlem, főleg azok után...

Pár órával később Jenna már nagyon nézegette az óráját.

-         - Mi a baj? – kérdeztem, miután már sokadjára vonzotta a figyelmét az óralap.

-         - Hamarosan mennünk kell, bocsi. – sütötte le a szemét.

-         - Miért? – kerekedett el a szemem.

-         - Úgy negyed óra múlva be kell ugranunk a virágoshoz, aztán pedig kimegyünk a temetőbe. – elfordította a tekintetét.

-         - A temetőbe? Meghalt valakid? – Jenna megrázta a fejét, aztán úgy tűnt válaszolni szeretne, de kereste a szavakat, vagy csak nem tudta kimondani.

-         - Hisz ma van Matt születésnapja… - nézett rám Tesa sokatmondóan. Ó hogy ez nem jutott eszembe…

-         - Veletek megyek. – álltam fel határozottan, mire rám néztek.

-         - Sel, nem muszáj…

-         - De… szeretnék veletek menni. – mondtam. – Tőlem akár most is mehetünk. – mosolyodtam el halványan, mire bólintottak.

Összeszedtük magunkat, kifizettük a rendelésünket, aztán elindultunk. Jenna és Tesa mentek elöl, én csendben lépkedtem mögöttük Derek kezét fogva.

-         - Biztos vagy ebben? – suttogta a barátom hozzám hajolva, mire bólintottam és mosolyogva rápillantottam. Ő pedig pont akkor elfordult egy pillanatra, mintha takarni próbálna előlem valamit, mégis észrevettem az arckifejezését. Megint csak a szemöldökét ráncolta.

-         - Mi a baj? – kérdeztem aggódva.

-         - Semmi. – rázta a fejét mosolyogva, de nekem ezek a reakciók szöget ütöttek a fejembe. - Mi történhetett? kérdezgettem magamtól.

Ezen a rövid beszélgetésen kívül jórészt szótlanul ballagtunk a temető felé, ahova amúgy nem volt túl hosszú az út. Végül oda is értünk. Zsebre tett kézzel követtem a többieket Matt sírjához. Szörnyű volt látni, miközben tudtam, hogy a fogadott bátyám él. Jenna a sírhoz lépett és ráhelyezte a csokrot, amit az imént vett a virágostól.

-         - Boldog Születésnapot! – mondta a sírással küszködve. Nekem is könnyek szöktek a szemembe és csordultak végig az arcomon. Megszorítottam Derek kezét és hozzábújtam a mellkasához, közben végig Jennat néztem, aki a könnyeit törölgette, hogy elfedje a sírását. Nem bírtam tovább. Odamentem hozzá és átöleltem.

-         - Tudom, hogy hiányzik… - suttogtam, de csak nehezen tudtam kiejteni a szavakat. Rosszul esett, hogy pont erről kell hazudnom a barátnőmnek. Szerencsére ő ezt Matt halálának tudta be.

-         - Mondtam, hogy nem kell eljönnöd… - mondta halkan. – Nem akartalak sírni látni.

-         - Semmi baj… szerettem volna eljönni. Végül is szülinapja van…