Az, amit
Aaron mondott, nem hogy az ebéd alatt, de azután sem hagyott nyugodni. Nem
tudtam elképzelni, hogy vajon mi oka lehetett ilyeneket állítani Nathről, de
volt egy csúnya, rossz érzésem, hogy nem csak szórakozott velem és nem is csak
azért mondta, mert szimplán nem tetszik neki a barátom képe. Nevezhetjük ikrek
közötti kapcsolatnak is, de mióta beszámolt nekem a kételyiről, a
figyelmeztetése nélkül is távolabb maradtam Nathanieltől.
Eltelt újabb
egy-két nap és Aaron egyre lazábbra vette az edzést, mondván, hogy sok újat,ár
úgysem tud mutatni nekem, és Nath is lassan mér kicsattant az egészségtől. A
vállam is viszonylag jól rendbe jött már alig-alig maradt nyoma a sebnek. Tehát
nagyjából minden egyre jobbra fordult… Épp afféle laza „csak, hogy semmit ne
felejts el” edzést tartottunk a gyakorlótéren, amikor anya szólt, hogy készen
vannak. Gyorsan besiettem a szobámba és átöltöztem, hogy mégse abban az izzadt
cuccban legyek, amiben edzettem. Aztán mindnyájan összegyűltünk az ebédlőben és
elbúcsúztunk egymástól, ugyanis ideje volt visszatérnünk a „saját világunkba”.
Könnyes búcsút vettem a szüleimtől és Stephanietól, sőt még Aarontól is kaptam
egy ölelést, habár ő jönni fog velünk, pontosabban elkísér bennünket és
visszajön. A búcsúzkodás végeztével, útra készen mentünk ki a hatalmas házból.
Aaron elvitt bennünket autóval. Mielőtt beszálltam volna, még vetettem egy
utolsó pillantást a házra, avval a keserű érzéssel, hogy nem tudom, mikor fogok
ismét eljutni ide. Talán soha… Ebben a nyomasztó hangulatban ültem be az autóba
és elhajtottunk. Az őt nem tartott sokáig. Hamarosan megérkeztünk a
nevelőszüleim háza elé és olyan nosztalgikus érzések törtek rám. Kb. két
hónapja nem jártam „itthon”. Kiszálltam az autóból és megálltam szembe a
házzal. Aaron kipakolt (ugyanis pár Stephanietól kapott ruhadarabhoz
ragaszkodtam), majd odajött hozzám és ismét (!!!) megölelt.
- - Hiányozni
fogsz húgocskám – súgta a fülembe, úgy hogy csak én hallhassam, majd egy kicsit
hangosabbra váltott. – Vigyázz magadra és – Nathre sandított, aki még a
kocsiban ült, ő ugyanis messzebb lakott. (Kicsit aggódtam amiatt, hogy mi fog
lezajlani a kocsiban, ha elindulnak. Nem szívesen hagyom őket kettesben egy
helyen, főleg akkor, ha az a hely egy autó.) – És továbbra is figyelj arra,
amit mondtam… kérlek. – fogta meg a vállaimat és a szemembe nézett.
Bólintottam, mire felöltötte, laza, kicsit lenéző és nagyon magabiztos
tekintetét és elmosolyodott, majd fél kezével összekócolta a hajamat.
- - Naa!
– akadtam ki, mire nyomatékosan rám nézett, én pedig lesütöttem a szemem –
Figyelni fogok… - mondtam halkan, mire bólintott és elindult, hogy beüljön az
autóba és elhajtson, de épp mielőtt beszállt volna utána kiáltottam. – Aaron! –
mire rám nézett. – Köszönöm… köszönök mindent. – mondtam halkan, mire a bátyám
ismét bólintott, majd az autójába beülve elhajtott.
Néztem,
ahogy eltűnnek a sarkon és csak akkor indultam el befelé, amikor már nem láttam
őket. Lassan lépkedtem az ajtó felé, s nyomtam le a kilincset és beléptem.
*Aaron*
Beültem az
autóba és elhajtottunk. Őszintén szólva nem igazán volt ínyemre, hogy
elfuvarozzam azt a srácot, de megígértem Sophianak és anyának is. Nem bízom
benne. Van abban a fiúban valami, ami nem hagy nyugodni. Egész úton csend
honolt a kocsiban, de engem nem igazán zavart, mert így legalább csak a képét
kellett elviselnem. Leparkoltam a házuk előtt és nagy levegőt vettem. Épp
kiszállt volna, amikor magunkra zártam a kocsit. Összeráncolt szemöldökkel
nézett rám, de aztán tekintete unottá és kérdővé vált.
- - Tartsd
távol magad a húgomtól. – mondtam komoran és nyomatékosan. – Különben nem úszod
meg ép bőrrel, magam gondoskodom róla, mocskos bestia. – felvont szemöldökkel
nézett rám, mintha fogalma sem volna miről beszélek, de nem válaszolt.
Megnyomtam a
slusszkulcson a nyitó gombot, mire kattant a zár, ő pedig kiszállt. Épp
elindultam volna, amikor az én ajtóm mellé lépett és intett, hogy húzzam le az
ablakot. Vonakodva, de megtettem. Behajolt az ablakon egészen közel a fülemhez.
- - Soha.
– suttogta és abban a pillanatban eltűnt, mintha arra számított volna, hogy
utána iramodom.
Azonban nem
hagyott nyugodni a dolog. Elfordítottam a kulcsot és hazamentem, de nem sokáig
maradtam ott…
*Selena*
A
nevelőszüleim a nappaliban beszélgettek. Halkan lépkedtem be és még halkabban
csuktam be magam után az ajtót. Leraktam a táskám az ajtó mellé és a szobaajtóba
lopakodtam. Az ajtófélfának támaszkodtam és vártam, hogy felfigyeljenek rém,
majd egy idő után, amikor meguntam, halkan így szóltam.
- - Sziasztok.
– erre odakapták a fejüket az ajtó felé.
Eltartott
egy darabig, amíg leesett nekik, hogy igen, tényleg itt vagyok és igen, tényleg
én vagyok. Anyu könnyezve borult a nyakamba, apu pedig boldog mosollyal ölelt
át kettőnket együtt.
- - Azt
hittem sose jössz vissza. – zokogta anyu. – azt hittem örökre az igazi
családoddal maradsz. – elmosolyodtam.
- - Ti
is ugyanannyira a családom vagytok, mint Vanessaék. – mondtam.
- - Annyira
örülök, hogy itthon vagy. – mondta meghatottan anyu.
- - Én
is. – hagytam rá.
Hát igen
nagyjából így telt a nap további része. Mindent el kellett mesélnem arról, hogy
mi történt, csak a sérülésemet hanyagoltam. Ők is elmesélték, hogy itthon
mennyire üres volt nélkülem minden, meg hogy mind Tesa, mind Jenna sokat
kerestek, annak ellenére, hogy tudták, hogy hol vagyok. Ezen elmosolyodtam és
elhatároztam, hogy holnap az lesz az első, hogy találkozok velük (ami így is
úgy is megtörténne, hisz holnap suli, de gondoltam, hogy a délutánt is együtt
tölthetnénk).
A következő
reggel pont olyan volt, mint a többi tanítási nap reggel. Fél hét körül
csörgött a vekkerem, lassan kikecmeregtem az ágyból, mégis örültem, hogy az
eddigi hetek ötórai ébredése után most elég csak (!!!) fél hétkor kelni.
Gyorsan összekészültem, felkaptam a táskámat és lesiettem a konyhába. Anyu
reggelivel várt és mosolyogva kívánt jó reggelt. Épp hogy csak befejeztem az
evést, amikor megszólalt a csengő. Elköszöntem anyuéktól és a kabátomat felvéve
(lassan már decembert tapostuk) sietve ajtót nyitottam. Jenna azon nyomban a
nyakamba ugrott.
- - Seeel!
– kiáltotta boldogan. Elmosolyodtam, és amikor végre elengedett körbenéztem és
végre én is megszólalhattam.
- - Én
is örülök… nektek – sandítottam hátra Tesara is, aki most is a kapuban állt és
rám mosolygott. A testőre majdhogynem a sarkában állt és komoran méregetett
engem. Elgondolkodva érintettem meg a vállamat. Az elkalandozásomból Jenna
ébresztett fel. – Oh… bocsi, elbambultam. – mosolyogtam zavartan. –
Indulhatunk? – kérdeztem, mire hevesen bólogattak.
Na, igen,
kicsit késésben voltunk. Igazából annyira természetesnek vettem, hogy ott
voltak az ajtó előtt, pedig nem is tudtam, hogy kitől tudhatták, hogy már
itthon vagyok. Sőt azt se vettem észre, hogy Nath nem is volt ott, csak akkor
esett le, amikor első órán a hetes jelentette, hogy ő továbbra sincs. Abban a
pillanatban hátranéztem a mögöttem lévő padra és tényleg nem volt ott. „Vajon
hol lehet?” kérdeztem magamtól, de mielőtt még jobban elmélyültem volna a
válasz után való kutakodásban, Mrs. Tendaw hangja visszarántott a valóságba.
- - Miss
Grace! – rikácsolta és hirtelen, reflexből vissza akartam szólni neki, hogy a
nevem nem Grace, de szerencsére ezt még idejében elvetettem. – örülök, hogy
visszatért köreinkbe, de ha már megtisztelt bennünket a jelenlétével, lenne
szíves figyelni is az órára? – nézett rám a szemüvege felett avval a borzalmas
tekintetével.
Persze
egyből az összes rám szegeződött, még Jennaé és Tesaé is, akik azonban
leginkább csak együttérzésüket fejezték ki avval a pillantással. Hát igen
sikerese belépő kéthónapnyi hiányzás utáni első órán á la Selena Grace. Nem is
kezdődhetett volna jobban a napom, de már megszoktam. Ez egy teljesen normális
nap volt. Felkelek, Jennaék csengetnek, együtt megyünk suliba, összevesztek az
ofővel, végigülök hét dögunalmas órát, majd elindulok hazafelé, persze Jenna és
Tesa kíséretében… Na, igen, egy teljesen átlagos nap. Gondoltam én. Kis naiv.
Az „elindulok hazafelé” – ig stimmelt is minden. Ott kezdődtek a bonyodalmak.
Suli után Jenna és én a kapuban vártunk Tesara, aki nem igazán akart
megérkezni. Már vagy fél órája ácsorogtunk ott, amikor megszólalt Jenna
telefonja. Teresa volt az. Suttogó hang záporozta a bocsánatkérések tömkelegét,
majd megmagyarázta, hogy miért nem jött. Elmondta, hogy Bruce, minél távolabb
akarja tartani tőlem, ezért kerülő úton kísérte haza és most is csak azért
beszélhet, mert lelépett a testőre, és egyedül hagyta a bezárt szobában. Majd
gyorsan letette a kagylót, mondván, hogy Mr. Black bármikor hívhatja. Így hát
ketten indultunk el hazafelé.
Talán két
sarokra lehettünk a házunktól, amikor egy sikátorból elém ugrott valaki…
Pontosabban valami. A kiraken. Szuper. Ennyit a nyugodt napjaimról. Felkapott
és elvitt a város szélére. Sikoltozva kapálóztam és hallottam, hogy Jenna
kiabál utánunk, de egyszer csak elnémult. A pániktól hirtelen semmit nem tudtam
tenni, de aztán felébredtek bennem az Aarontól tanultak és sikeresen kiszabadultam
a szörny karmai közül, ám akkorra már a városhatáron túl voltunk, valamiféle
erdő közelében. Fogalmam sem volt róla, hogy amúgy hol vagyunk, csak azt
tudtam, hogy messze mindentől. Messze a házunktól, messze Vanessaéktól, messze
a barátaimtól.
- - Őszintén
gratulálok, ennél jobb helyet nem is választott volna arra, hogy megöljön –
mondtam gunyoros hangon és az erdő felé hátráltam, hogyha arra lenne, szükség
elmenekülhessek és eltűnjek az üldözőm elől. Nem igazán fog tudni követni, hisz
evvel az óriási testtel, amivel jelen esetben rendelkezett, csekély az esélye,
hogy utánam tud jönni. – Egyedül vagyunk, senki sem tud segíteni nekem, hát
hajrá! – tártam szét a kezem és ekkor egy gúnyos, kissé fölényes hangvételű
kacaj hangzott fel mögöttem. Megfordultam
és az egyik fa mögül Nath lépett elő zsebre dugott kézzel és gúnyos tekintetét
az arcomra emelte.
- - Egyedül?
– kérdezte és kezdtem elveszíteni a fonalat. Nath? Itt? Mi van?
Ugyanúgy
zsebre dugott kézzel, lazán a kiraken mellé sétált és ott várakozott. Pár
pillanat múlva felnézett a monstrumra, majd miután hangtalan jeleket váltottak
egymással, a szörnyeteg bólintott és támadásba lendült és vele egy időben Nath
is megindult felém. A földbe gyökerezett a lábam. Mi történik? Nath, mit
csinálsz? Kérdezgettem magamtól és ekkor rádöbbentem, hogy valószínűleg ez
lehetett az oka Aaron figyelmeztetésének. De már gondolkodni sem volt időm, a
két támadóm már egy méterre sem volt tőlem és én a döbbenettől mozdulni sem
bírtam…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése