22.rész

Ahogy teltek a napok kezdtem egyre jobban érezni magam. Még egy hét sem telt el és már-már teljesen beleszoktam az itteni életbe, ráadásul a vállam is már csak akkor fájt, amikor tényleg valami hirtelen mozdulatot végeztem. Nath állapota azonban nem sokat javult. A láza csak ritkán ment le és habár néha fel-felébredt, csak pillanatokra volt az eszméleténél. Volt, hogy órákat töltöttem benn nála. Nagyon rosszul festett és lassan már eltelt két hét a rémisztő találkozás óta. Fogalmunk sem volt, hogy mitől lehet ilyen rosszul, de nekem itt volt az ideje elkezdenem edzeni. Aaron legalábbis egyfolytában csak azt hajtogatta, hogy "Gyerünk, gyerünk!". Anya (igen, anya, ugyanis mióta itt vagyok, egyre jobban kezdek hozzászokni ahhoz a tényhez, hogy az én igazi családom a von Darkstein család és az utóbbi pár napban rászoktam, hogy Vanessat anyunak, Nickolast pedig apunak szólítom, amiért mondanom se kell, de repestek az örömtől) pedig egyre csak húzni akarta, mondván, hogy nem vagyok még elég jól. De ez is csak egy-két napig ment neki, mert a legutolsó napokban már sokkal jobban javult a vállam állapota, úgyhogy már nem nagyon lehetett ellenkezni Aaronnal.

Reggel dörömbölésre ébredtem. Valaki "kopogtatott".

-    - Soph, ébresztő! - kiabált az ajtón túlról a dörömbölő. Vajon ki? Hát persze, hogy Aaron volt az. Az ajtóhoz mentem és kinyitottam. Álmosan néztem rá. - Tudod te hány óra van? - kérdeztem tőle, mire megvonta a vállát.

-     - Öt perc múlva várlak a gyakorlótéren. - válaszolta unott hangon és az ajtót becsukva elment.

Gyorsan átöltöztem (Stephanie áthozott nekem egy csomó ruhát a régi szekrényéből, amik tök jól néztek ki) valami lazább fazonú ruhába, amiben könnyen lehet mozogni, megigazítottam a kötést a vállamon, ami biztonság kedvéért még rajta volt és összekötöttem a hajam. Aztán lesiettem az fedett gyakorlótérre, ami edzéshez volt kialakítva, de most épp csak Aaron és én használtuk. Már három napja. Kezdtem lassan belejönni a dolgokba, habár a bátyám sokat várt el tőlem. Először csak szimpla futással kezdtük, és amikor sikerült elérnem a megfelelő sebességet (ami tényleg nagyon magas) jöhettek az akadályok stb. Csak az a furcsa, hogy erre csak egy napom ment rá. A másik két napban a közelharcot gyakoroltuk. Aaron eleinte anya kérésére óvatos volt, de aztán egyre inkább bedurvult és úgy viselkedett, mint egy igazi ellenfél. Mondanom sem kell, nem egyszer végeztem a földön. És estére tele voltak kék-zöld foltokkal, apróbb sebekkel, zúzódásokkal. Hálás voltam a vámpírságomnak, hogy gyorsabban gyógyulok és másnap reggelre már minden seben elmúlt. Kivéve a vállamon lévő, az továbbra sem akart teljesen meggyógyulni. Azt mondta, hogy ma végre elkezdjük használni a különleges képességeinket. Ez egy olyan erő, ami csak a főnemesi családoknak és kevés nemesi családnak adatik meg. Mindegyik családé különböző. Van amelyik a fényt vagy a sötétséget tudja uralni, vagy épp az elektromos kisülésekkel (legalábbis én így értelmeztem a villámszórást, meg az ahhoz hasonló dolgokat) tud bánni. A von Darkstein családé az egyik legerősebb ilyen hatalom. Ugyanis a családunk minden tagja képes irányítja valamelyik természeti elemet. Aaron a vizet tudja használni, így mentett meg bennünket is, amikor megtámadott a kiraken. Nekem még fogalmam sincs, melyikhez értek, de a bátyám szerint ez hamar kideríthető. Az edzést most is futással kezdtük, majd gyakoroltuk egy kicsit a közelharcot, mondhatni ismétlésképpen, de Aaron most nem volt olyan vad, gondolom figyelt arra, hogy a mai nap fontosabb tételére majd jobban tudjak összpontosítani. Nagyjából két-három órát töltöttünk a korábban tanultak gyakorlásával, majd rátértünk az "új anyagra". Fogalmam sem volt, mihez fogunk kezdeni, ugyanis semmiféle ilyesmi képességem nem volt, de Aaron nem zavartatta magát. Egyszerűen csak megmondta hova álljak, ő pedig hátrébb ment. Értetlenül bámultam rá. Egyszer csak valamiféle halvány villanást pillantottam meg az ikertestvérem előtt. Pár pillanattal később már felismertem a fény forrását. Aaron felől egy jég nyaláb szállt felém. Mit csinál? Megőrült? A jég nagy sebességgel közeledett hozzám és fogalmam sem volt mit csináljak. Ott álltam és megpróbáltam elugrani, de a felém szálló jégtömeg követte a mozgásomat. Tehát csak toporogtam és farkasszemet néztem a támadómmal. Már majdnem elért, amikor egy furcsa érzés töltött el. Leginkább a pánikomból fakadhatott, de valamilyen szinten megnyugtató hatással volt rám. A szívverésem lassult és már nem éreztem akkora veszélyben magam. Amikor a becsapódására számítottam lehunytam a szemem. A légáramlattól hanyatt estem és csúsztam pár méter a földön. Összeszedtem pár apróbb sebet meg néhány karcolást, de ezek is csak az eséstől származtak. Ezek szerint a jégfal elkerült engem, de hogyan? Kinyitottam a szemem és feltápászkodtam. A jégtömb tőlem pár méterre, ott ahol korábban álltam, volt. Vagyis nem pontosan ott. Kicsit, mintha félrecsúszott volna, mintha valami eltérítette volna. Aaronra néztem. Lassan tapsolva lépkedett felém.

-  - Gratulálok-mondta, amikor beszéd közelbe érkeztünk. Csodálkozva néztem rá. – Rá találtál a képességedre. A te hatalmad is a víz felett van. Ezt a támadásomat más nemigen tudta volna hatástalanítani, főleg, ha olyan szinten van, mint te. - mondta elégedett félmosollyal.

-    - Tehát, ha véletlenül nem ez lenne a képességem, akkor képes lettél volna megölni evvel a támadással? - csattantam fel. Ő csak ugyanolyan mosollyal megvonta a fél vállát. A szemei azonban árulkodóak voltak. - Te tudtad, hogy mihez értek igaz? - döbbentem rá. - Akkor miért nem mondtad el? Miért volt erre szükség.

-    - Egyszerű. - vágta oda lazán. - Most, hogy a te képességedhez hasonló támadás veszélyeztette az életedet, előtört belőled a hatalmad. Azonban ha csak úgy közöltem volna veled, akkor napokig azon szenvednénk, hogy megtaláld magadban az erőt. Így könnyebb edzeni. - az arca továbbra is elégedett volt.

-     - De honnan tudtad? Honnan tudtad, hogy ehhez van adottságom? Vagy, ha továbbmegyek. Honnan tudtad, hogy a támadásoddal sikerül kikényszerítened belőlem vagy nem? Mi lett volna, ha nem sikerül? - ismét csak megvonta a vállát. 

      - Ikrek vagyunk. 90 százalék esélye volt, hogy ugyanahhoz van tehetségünk. Az pedig, hogy mi lett volna, ha nem jön össze a tervem, akkor reménykedek, hogy még idejében észreveszem és vissza tudom vonni a támadást, különben nem valószínű, hogy megúsztad volna egy darabban. Fele-fele esélye volt, hogy mi lesz a végeredmény vagy sikerül, vagy nem-nézett rám unott tekintettel, de én a hangjában és az arcán éreztem, hogy nem gondolja komolyan. Elmosolyodtam. – Akkor kezdjük! – vágott a dolgok közepébe.