- Hát te mit keresel itt? – kérdeztem ugyanolyan
döbbenten. Nem akartam megbántani a kérdésemmel, de talán sikerült, ugyanis az
arca kissé elfehéredett és hátrált egy lépést. – Bocsi – mosolyodtam el
halványan. – Nem akartalak megijeszteni, csak egy kicsit meglepődtem, hogy itt
látlak, ráadásul még beszélhetek veled. – ekkor észbe kaptam, hogy nem látom
sehol azt a fekete fószert. Ő is körbepillantott aztán kérlelően rám nézett.
Vettem a lapot. – Gyere be. – invitáltam be a házba kedvesen, mire ő sietve belépett
én meg becsuktam utána az ajtót. Anyu épp akkor jött ki a konyhából, amikor
felosontunk volna a szobámba
- Szia,
Teresa! Hogy vagy? Rég láttalak nálunk. – mosolygott.
- Öhm…
Jó napot, Mrs. Grace! – mondta udvariasan és ismét segélykérően nézett rám.
- Bocsi
anyu, de nekünk most mennünk kell… öhm… sok a tanulnivalónk. – mondtam sietve,
majd Tesa kezét megfogva felsiettem a lépcsőn. Ahogy anyut ismerem biztos
hitetlenül csóválta a fejét. Bezártam magam mögött a szobaajtót, aztán
lerogytam az ágyamra. Tesa eleinte egy kicsit bátortalanul megállt az ajtóban,
majd leült az íróasztalomhoz és rám nézett. Egy ideig csendben ültünk egymással
szemben. Először én szólaltam meg.
- Hogy-hogy
meg tudtál szökni a testőröd elől? Egyáltalán miért jöttél ide? – lesütöttem a
szemem. – Bajba kerülhetsz, ha itt találnak…
- - Kimásztam
az ablakon, mikor Bruce nem figyelt-vonta meg a vállát, és amikor látta az
értetlen pillantásomat megmagyarázta - Bruce a testőröm, aki amúgy tök jó
fej.-ezen felhorkantam
- - Jó
fej?! Tesa, az a pasas eltörte a csuklóm, és még ha tőled 10 méter távolságra
is vagyok, akkor is engem bámul és a tőrén nyugtatja a kezét. Hát én valahogy
nem bírom. - Jól van, ebben igazad van, nem bír téged meg… meg… - látszott
rajta, hogy zavarban van és keresi a szavakat, így hát kisegítettem:
- - Meg
a magamfajtákat. - mondtam halkan. - Nyugodtan kimondhatod, hogy vámpír, vagy
tőlem azt is, hogy szörnyetegnek, ahogy ő hív. - odajött hozzám és leült mellém
és átölelt.
- - Én
sosem hívnálak szörnyetegnek. Az egyik legjobb barátnőm vagy és ezen nem
változtat az, hogy mi vagy. - egy könny pergett le az arcomon.
- - De
hisz te vadász vagy, nem mutatkozhatsz együtt egy vámpírral. Ráadásul már
átváltoztam és az a pasas, már jobban gyűlöl, mint korábban. - hajtottam le a
fejem. Tesa ismét átölelt és rám nézett.
- A barátnőm vagy! – ismételte - ki
fogjuk találni, hogy hogyan játsszuk ki a szüleimet, főleg, hogy nekem semmi
bajom a...a vámpírokkal. - most én öleltem át.
- - Köszönöm...
- suttogtam visszafojtott sírással. - Köszönöm, hogy mellettem állsz annak
ellenére, ami vagyok...köszönöm, hogy a barátnőm vagy. - mondtam és egy újabb
könnycsepp futott végig a sírástól kipirosodott arcomon.
- - Az
ami vagy nem változtat azon,aki vagy-nézett a szemembe,majd felállt. - Mennem
kell-mondta szomorúan. Bruce már biztos keres. Nem lenne jó, ha itt találna
meg. - én is felálltam és bólintottam. Együtt sétáltunk le a lépcsőn,
kikísértem a bejárati ajtóig és mielőtt kinyitottam volna, búcsúzásul újból
megöleltem, majd kiengedtem. Az ajtóban ácsorogva néztem, ahogy eltűnik. És
csak ekkor kaptam észbe, hogy nem is tudtam meg, hogy egyáltalán miért jött át.
Ahogy eltűnt
egy ismerős hang ütötte meg a fülemet. Jenna. A másik irányból integetett és
sürgetően nézett rám. Tudtam mit szeretne. Alig várja, hogy mindent megmagyarázzak
neki. Behívtam és még mielőtt anyu észrevett volna bennünket gyorsan
felsiettünk a szobámba. Komoran leültem a földre és mutattam, hogy ő is tegyen
így. Helyet foglalt és szó nélkül bámult engem. Tudtam, hogy addig még mindig
nem áll velem szóba, amíg nem mondok el neki mindent. Bele is kezdtem a
történetembe, kezdve a szédülésekkel, a múltamon át egésze az egész
vámpírságig. Már a múltamról szóló résznél kerekedett a szeme és mire
befejeztem döbbent arccal bámult rám. Az álla szinte a padlót súrolta. Fogalmam
sem volt mit fog reagálni és kezdtem félni, hogy Nathnek lesz igaza és amint
magához tér az igazság okozta révületből felpattan, hófehér arccal hátrálni
kezd, majd engem szörnyetegnek titulálva elrohan. Lesütöttem a szemem. Vártam a
reakciót, amit hamar meg is kaptam.
- - Te...
te egy vámpír vagy?- kérdezte elhűlve.
Bólintottam, anélkül, hogy ránéztem volna a barátnőmre. - De... ez... lehetetlen...
vámpírok NEM léteznek! - rá emeltem a pillantásomat és megráztam a fejem. - Nem
lehetetlen... én vagyok rá az élő példa. - ismét csak lesütöttem a szemem.
- - Elmehetsz,
ha akarsz, ha akarsz, ezek után gyűlölhetsz, nevezhetsz szörnyetegnek,
megvethetsz, de ez az igazság...- mondtam halkan-csak arra kérlek,akármit is
csinálsz, ezt tartsd titokban. - ezek után egy jó ideig síri csend volt, még
egymásra sem néztünk. Csak vánszorogtak a másodpercek. Egy idő után meguntam a várakozást és
felemeltem a fejem. - Továbbra sem állsz velem szóba? Megértelek... De én ennek
ellenére is az egyik legjobb barátomnak tekintelek.
- Sel...
- mondta vékony hangon- nekem ehhez idő kell. - felállt, odajött mellém és
letérdelt. A vállamra tette a kezét. - Át kell gondolnom a dolgokat... De tudd,
hogy te mindig is a barátnőm maradsz, csak adj nekem időt, hogy megértsem a
dolgokat.
Könnyes
szemmel bólintottam és a szobám padlóján ülve figyeltem, ahogy elmegy. És csak
akkor tört elő belőlem a zokogás. Miért ilyen nehéz a változás? Miért nem tud
senki segíteni? Az éjjeli szekrényem fiókjából elővettem a Vanessától kapott
albumomat és felütöttem azoknál a képeknél, amelyeken Matt is rajta van.
Megsimítottam az arcát és egy könnycsepp gördült végig az arcomon, majd
pottyant a fényképre és folyt rajta végig. Matt, miért nem vagy itt? Te biztos
tudnád, hogy mit tegyek. Miért hagytál itt? Miért?... Miért?... Annyi a miért...
Órákon át csak az album felett ültem és sírtam. Az óra kismutatója lassan
elérte a 11est. A szüleim már lefeküdtek. Valaki csöngetett. De nagy ma itt a
forgalom! De mégis ki jönne ilyenkor? Felkapcsoltam a villanyt és fáradt
tekintettel-mióta átváltoztam nagyon éber voltam és sokkal kevesebbet aludtam-
leblattyogtam a lépcsőn és előkotortam a kulcsom. Beleillesztettem a zárba,
majd elfordítottam. Épp kinyitottam volna, amikor:
- - Sel,
ne! - kiáltott Nath és mellém rohant, majd a kezemből kivéve a kulcsot elém
állt és visszazárta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése