Addig nem tudod, hogy mid van, amíg el nem veszíted... Milyen igaz ez a mondás. Három nap telt el. Három végigzokogott nap. Három napja halt meg és még mindig nem tudom felfogni, hogy nincs többé. Nincs több végig nevetett napunk, amikor spontán hülyülünk, nincs már az, akire mindeddig felnéztem és a példaképem volt. Nincs több értelmetlen vita értelmetlen dolgok miatt. Matt... a bátyám itthagyott. Az a hülye baleset. Én is ott voltam... Én miért vagyok még mindig itt? Az a részeg sofőr. Miért? Miért pont belénk hajtott? Elvette a bátyámat.... Ismét rám tört a sírás. Az arcomat a párnámba fúrtam. Semmi nem érdekelt. Három napja szinte ki sem jöttem a szobámból. Valaki kopogott. Nem érdekelt.
- Sel... - hallottam anyu hangját az ajtón túlról - Ki kell jönnöd... Nem maradhatsz örökre a szobádban. Enned kell. - hallottam a hangjában az aggodalmat, de nem reagáltam semmit.
Ott maradt még egy ideig, majd elment. Nem hiszem el, hogy ők már túltették magukat ezen! Hogy tudták elfelejteni? Hogy tudták elfelejteni a balesetet? Mattet? Nekik mindez nem jelentett semmit? Felültem, hogy megtöröljem a szemem. Az ágyam mellet mindenfelé használt papírzsebkendőgalacsinok hevertek. Az ajtó mellett észrevettem egy apróbb lapot. Felálltam és odamentem. Felvettem. Egy kis levélke volt félbehajtva. Szétnyitottam. Egy dátum, egy időpont és egy helyszín volt rajta. Valamint egy apró mondat. Matt temetése. Újból előtörtek belőlem a könnyek. És az ágyamra vetettem magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése